A kő marad - 2010.06.09.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Ünneplő szívű egybegyűltek!

            Ünnep is, meg nem is ez a mai nap. Ünnep, hiszen ünneplős a ruhánk, ünnepet igéz az áldott napsugár, ünnepi zöld a rét füve, ünnepre kondul a harang, s tán még a szívünk is ünnepi.

            Ünnep, mert új alkotást köszöntünk, a szellem és a kéz teremtő erejét üdvözölhetjük összefogódzó lélekkel itt Viszákon, kies hazánk Őrvidékének apró falucskájában.

            Köszöntöm én is a művet és a művészt, Marosits Józsefet, de bizonyára egyetért velem, amikor azt mondom, eltekintene Ő is a gratuláló szavaktól, ha most nem trianoni emlékművet kellene avatni.

            Az önfeledt mosoly ettől a ténytől főhajtó tiszteletté nemesül, s válik a tekintet kissé borongóssá, lesz fátyolos a szem. Mert bizony gyásznap is ez a mai, azzá teszi, hogy immár 90 éve olyan példátlan esemény történt e Földnek titulált bolygón, amely meg nem bocsátható, amely a bűnösnek nyilvánított magyar nép testébe stigmaként égettetett bele, az a gyalázat, amely azóta is az Égig kiált.

            A megbékélés vágya ugyan igyekszik kézen fogva járni az indulattal, a piros-fehér-zöld keserűség az örök emberivel, az „égi tüneménnyel, a „csalfa, vakként" megénekelt Reménnyel.

            Nem történelmi leckét kívánok felmondani. Az adatok további kutatását, azok elrendezését, személyi sorsok mérlegre tételét, a rendszerező feladatot, az újabb kötetekbe kéredzkedő gondolatokat rábízom a jóakaratú és bölcs história-tudósokra.

Az én szándékom a szív és a lélek „tájairól" közelíteni. Ezért költőket idézek, síró- kiáltó-fohászkodó jajszavakat szólok, a kétségbeesés, a fájdalom, a meg nem értettség könnyező szavait szólom. Nem azért, hogy pusztába kiáltsanak, hanem azért, hogy „Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk" segítségével eljussunk az Úrhoz.

            Emeld fel fejedet, büszke nép,/ viselted a világ szégyenét,/ emeld fel fejedet, kis haza, /te, az elnyomatás iszonya,/ emeld föl szívedet, nemzetem, /lángoljon a világegyetem!" - vetette egy hótiszta lapra e megrendítő sorokat Juhász Ferenc 1972-ben, Himnusztöredék című versében.

            Szegény Kölcsey Ferencünk még csak nem is sejtette 1823 januárjában, amikor szatmárcsekei magányában papírra álmodta nemzeti imánkat, a Himnuszt, hogy bűnhődéseinknek koránt sincs vége még, mert a jövendő ezernyi kínja 97 év múltán sziklakövekként záporoz majd ránk. Mert valakik ezt így fundálják ki 1920-ban...

            Vörösmarty Mihály sem gondolta, hogy szörnyű szózatos látomása, miszerint a sírt, hol nemzet sűlyed el", szinte temetni fogja a hálátlan, vén Európa.

            Talán kevesen tudják, de Ő is írt Himnus címmel verset, amelyben eképpen fohászkodott, mert akár egy vátesz érzett rá az eljövendőre:

           Isten, segíts! Népeknek Istene!
            Tedd jóra, munkássá e nemzetet,
            Hogy amihez fog óriás keze,
            Végére hajtson minden kezdetet.
            Add, hogy mit emberész kivíhat,
            Ne várja mástól, mint szerencsedíjat.
            Isten segíts! Országok Istene!
            Ruházd fel áldásoddal e hazát,
            Hogy mint az őskor boldog édene
            Dúsan virítson bércen, síkon át,
            És míg keblén a hűk örömben élnek,
            Pallost mutasson fondor ellenének.

            Az idő távolából tudjuk, nem mutatott pallost semmilyen fondor ellenének.

            Maradt e helyett az irodalmi szó, s a gondolatok sorra és sorra találnak rám, megidéződnek bennem a művészi hitvallások, kondulnak szívemben a harangszavak. A 17 éves József Attila „Nem, nem, soha" című versjajdulása, a testi-lelki bajokkal küszködő, kiváló erdélyi költő Reményik Sándor  versei: a Nagy magyar télben, a Magyarok mindenütt, a Segítsetek! a Gyűrűt készítettetek, a Keserű szívvel...

            Hadd citáljak ide az egyikből néhány sort: „Magyarok, Isten irgalmára kérlek, /Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!.../ és elfogyunk, mint az olvadó hó, /Népünk elpárolog és szertehull./..."Én mondom, az utolsó walesi énekes, / Én, Erdély földjén az utolsó bárd.- gyönyörű, szomorú, az Arany-balladára utaló sorok.

            Juhász Gyula a Trianon című versét így kezdi és zárja: „Nem kell beszélni róla sohasem, /De mindig, mindig gondoljunk reá." / „Mert nem lehet feledni, nem, soha, /Amíg magyar lesz és emlékezet."

            És a gondolatok hegyi patakja szilaj, megállíthatatlan! Az ember tragédiájának Szállóige-soraiból bukkan néhány elő: „Hiányzik az összhangzó értelem", „A tett halála az okoskodás", „Arasznyi lét, mi sietésre int", „Én űrt érzek, mondhatatlan űrt", „Vak, aki Isten szikráját nem érti", „Csak a haza legyen nagy és szabad"

            Aztán Zrínyi, II. Rákóczi, Kossuth egy-egy kiáltvány-részlete, mintha, mintha, megérezték volna:            „Szegény magyar nemzet, annyira jutott ügyed, hogy senki ne kiáltson fel veszedelmeden, hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon?"

            Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei, a nemzet szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése.   „Még a nyomorult féreg sem tűri, hogy lábbal tapodják. A magyar nem leszen, Nem lehet gyávább a féregnél."

            Gyűjtögetem gyerek- és ifjúkorom „tükörcserepeit", ahogy Sütő András nevezte a múltat, a világra eszmélés időszakát. Kontúros kép révül elém. Idős, székely férfiak egy kiterített térképet néznek...Arcukat az idő faragta meg, kezük a munkától kérges, erősen eres, nekem hihetetlenül hatalmas. Lassú beszédű emberek. Férfiak, szinte szótlanok. Csak sírnak, jól hallhatóan. Nem rejtegetik e furcsa erényt, arcukon araszol a megtisztító könny.

            Ma is döbbenetes számomra a férfisírás. Már tudom, nem, nem a gyöngeség jele, sokkal inkább a vulkánkitörés erejét és őszinteségét sugallja nekem sok-sok év távolából is.

            Amikor férfi sír, nagyon komoly akkor a kín. Ha erdélyi férfi sír, tán sziklából vannak azok a könnyek. Ha a székely férfi sír, véle zokog a Hargita, véle zokognak az őrt álló, hatalmas fenyők, együtt rínak véle hegyek és folyók. Szinte ugyanígy volt ez az 50-es-60-as években, akár a 60. évem küszöbén...

            Súlyos sírásokból tanultam sokat. A szívem tanult az eszem helyett, utóbbi csak elmagyarázta a szemek megnedvesedésének megannyi okát...

            Megtanultam és megjegyeztem azt is, mennyire más a politikus tollvonása, mint a költőé. A költői tollvonásokból vers fogan, a politikuséból -ha a szándéka nemtelen- magyarázkodás, keserv, néha egy nemzetnyi gyötrelem.

            Mit mond Tamási Áron? „A madárnak szárnya van és szabadsága, az Embernek szülőföldje és sok-sok kötelessége. „Ezek közül az egyik legszentebb az  -mondom én-, hogy őrizze, óvja a hazát, mint tette azt Dobó, Bornemissza, Balassi Bálint és Zrínyi Miklós, vagy akár a kis szőke Nemecsek, az örökös közlegény, nem félte a halált a Grund miatt.

            Arra kérem én is a magyarok Istenét, mint amire a költő:"Ne folyjanak visszafelé a folyók, /Felhők se zuhanjanak szállómadarakra, /Ne könnyezzenek az égbolt csillagai, /Meg ne roskadjon a hegyek lába, /Ne kerüljön levegőbe a gyökér, /S hogy előlünk el ne szaladjanak a horzsolt hátú utak. /Győzzön a tisztaság,/ /Mert tisztán élni annyi,/Mint szolgául szegődni a Jóhoz."

            Illendő így lenne, ez volna méltó a jóakaratú emberekhez. Imával köszönöm meg a tisztes figyelmet, egy sóhajtásnyi Crédóval: 

            Hiszek egy Istenben, /hiszek egy Hazában,/ hiszek egy isteni örök igazságban,"/hiszek Magyarország feltámadásában:"

Így legyen!

(Bánfi Péter beszéde, elhangzott Viszákon, 2010. június 5-én, a trianoni emlékmű avatásán)