Kárpát-medence

Remek kirándulás a Kisalföld mindkét felében - 2011.09.13.

2011. szeptember 13.

Lébény-Győr-Deáki-Dunaszerdahely. A Honderű Asztaltársaság szokásos nyárvégi kirándulása a határon is átnyúló Kisalföldet járta be.

Nem tévedett egyik időjárási előrejelzés sem, amikor szeptember második szombatjára 30 fok körüli hőmérsékletet és csapadékmentességet ígért. Az 50 személyes busz a Claudius előtt fél nyolcra megtelt a kivétel nélkül pontosan érkező útitársakkal, hála Istennek, sok volt köztünk a gyerek és a fiatal. Útikalauzunk ezúttal Kukor Ferenc tanár úr volt.

Első állomás: Lébény. Bár talán a gyerekeket kivéve már mindenki látta ezt a gyönyörű román kori templomot, biztosan osztatlan örömmel néztük meg újra. Környékét és a paplakot az utóbbi években szépen rendbe hozták, most maga a templom van soron, kívül-belül állványok, szorgos tevékenykedés nyomai. A homlokzaton már látszik, milyen is a fal eredeti szépségében. Mindig csodálkoztam, honnan hozták ide a sok-sok követ a Jakab apostol tiszteletére emelt hatalmas templom felépítésére még a tatárjárás előtt: most megtudtuk helybeli idegenvezetőnktől, hogy vízi úton, Fertőrákosról. Ha a mostani restaurálás véget ér, csodálatos lesz. A főhajó román fnyréseiben viszonylag új színes üvegablakok, az Árpád-házi szentek sokaságából ábrázolják a legismertebbeket. A délről sütő nap csodálatosan világította át őket. A legutóbbi nagy átalakításra emlékeztet a szépséges román főbejárat fölé festett (azóta már -talán szerencsére- lehámlott) freskó alatti szöveg: eCCe reVIXI et saLVs MIhI DenVo faCta est (= íme feléledtem és épségem helyreállítatott); évszázadokon át dívott szokás szerint a szövegbe rejtett római számok összeadásából fejthető meg, hogy ez melyik évben történt: M+D+CCC+L+X+VVV+IIII=1879. Szent Jakab (azaz Sant Iago) napja július 25-én van, megtudtuk, hogy már ide is zarándokolnak erre a napra gyaloglástól vissza nem riadó hazai hívek.

Innen Győr csak egy macskaugrás, buszunk hamarosan letett minket a neves színházépület háta mögött. Kellemes séta a barokk belvárosban, így értünk az éppen pálinkafesztiváltól hangos és tömött Széchenyi térre. A szép régi múzeumban Patkó Imre gyűjteménye látható. Az egy személy által összegyűjtött tárgyak, ez esetben jórészt a XX. század elejéről származó festmények, mindig bámulatba ejtenek: tükröződik bennük a gyűjtő egyénisége, ízlése, szerencséje, jó szeme az akkor talán még nem nagy nevű művész tehetségének meglátására. Az öreg ház három szintjén látni mindent abból az időből: Egry Józseftól Ámos Imrén át Victor Vasarelyig, a padlástérben pedig afrikai és ázsiai tárgyak. Aki még nem látta, bizvást rászánhat egy két órát. Ne riasszon el senkit a 60 lépcsőfok megmászása.

További kis séta a székesegyházig, a szépséges gót kápolnában központi helyen uralkodik Szent László hermája, aki még nem látta, nem tudja mit vesztett. A herma méretei alátámasztják a korabeli állítást: fejjel magaslott a sokaság fölé; antropométerek úgy vélik, hogy testmagassága meghaladta a két métert. Kár, hogy a csontváza nincs meg: pedig nagy utat tett meg zólyomi halála után; a nyári melegben mézben tartósítva az általa alapított somogyvári apátságba szállították, onnan aztán az ugyancsak ő művének tekinthető Váradra; de hát ott a török idők körüli viharokban nyoma veszett. A hermával szemben a kápolna végében nyugszik Apor Vilmos püspök, aki 1945 nagypéntekén (sikerrel!) megvédte a püspökvárban elbújt nőket, jutalmul halálos haslövést kapott. Először szinte titkon temették el a közeli karmelita templomban (gimnazista koromban a pécsi karmelita nővérek háziorvosaként működő édesanyám nagy titokban bevitt a sírhoz, erről aztán soha senkinek nem volt szabad beszélni, évtizedekkel később jöttem rá, hogy Apor Vilmos sírját láttam akkor). A püspökvárban látogatható Apor-kiállításról lecsúsztunk: valami technikai hiba miatt egy héttel korábban bezárták.

Így legalább volt időnk ahhoz, hogy sietség és izgalom nélkül átutazzunk Szlovákiába, ottani első úti célunkhoz, a Vághoz közel fekvő Deákiba (ma Djakovce a neve a szinte színmagyar településnek). A csodás épület félreeső utcában pompázik két tornyával, mögötte terül el a helység szépen ápolt temetője és mellette az úgy 6 méter magas mesterséges dombon álló kálváriája. Picit idő előtt érkeztünk, bepislantottunk a temetőbe. Az egyik vízcsapnál gyászruhás középkorú asszony éppen két nagy kannáját töltötte. Lehalkított hangon figyelmeztetett, hogy vigyázzunk magunkra: itt figyelnek minket. Akár igaz, akár nem, a megfélemlített asszony magatartása nyomasztó emlékeket és gondolatokat ébresztett. A községhez képest hatalmas kéttornyú templomon szinte kívülről is látszanak korszakai. De ezt már a közben megérkezett helyi idegenvezető asszony mondta el. A főbejárat fölött felirat: DEO OPTIMO MAXIMO ET VIRGINI DEIPARAE ASSUMPTAE (=a jóságos és hatalmas Istennek és a mennybe felvett istenszülő szűznek) elárulja, hogy Nagyboldogasszony-templomról van szó. A bejárat a barokk korban épült legnagyobb, elülső részbe vezet. Bőséges barokk pompa, dús festmények, a diadalíven a kép hátterét a pannonhalmi apátság látképe adja. István király 1001-ben alapította a Szent Márton hegyi (ma Pannonhalma) bencés apátsághoz tartozó perjelséget; még az ő életében épült fel a jelenlegi templom magja, az apró Szent István-kápolna, falain a templom alapítását és történetét bemutató XX. századi falfestmények. Ezek közül természetesen nem maradhatott ki a Halotti beszéd írásának ábrázolása, melyet valószínűleg itt írtak és biztosan itt találtak meg a Pray-kódexben. A korábbi idegenvezető, a helybéli Arnold bácsi hangján magnóról végighallgattuk a becses szöveget. Kész csoda, hogy legalább nyolcszáz év eltelte ellenére még mi is megértjük. A pici románkori templomhoz bővítésképpen a XIII. század elején nagyobb templomot ragasztottak. A földszinti épület egyhajós templom, igazi különlegessége az emelete: a templomra már akkor húzták rá, fenn az alsó apszis fölött kápolna volt (falán korabeli freskót találtak, talán a végítélet krisztusát ábrázolja. A hajó fölött középfolyosó, kétoldalt 12 apró cella nyílott, legfeljebb ennyi bencés szerzetes lakhatott itt. A Pray-kódexből tudjuk, hogy a kettős templomot 1223. november 14-én, szerdán és 15-én, csütörtökön szentelte fel a nyitrai püspök, külön a felső, majd az alsó részt. Érdemes volt megmászni az 52 foknyi csigalépcsőt. Leérve már nem mehettünk vissza a templomba: gyülekezett a násznép a 15 órakor kezdődő esküvőre. Ezért kellett hát pontosan érkeznünk! Csatlakoztunk a templom előtt összeverődő helybeliekhez, majd megérkezett az ifjú pár (fehér babával díszített fekete gépkocsiból szállt ki a menyasszony) és a násznép. Megtapsoltuk őket és máris beugrottunk buszunkba.

Irány Dunaszerdahely, a Csallóköz szíve. A lapos táj egyhangúságát Kukor tanár úr mesével édesítette meg, a Tündérkertnek is nevezett Csallóközhöz méltóan idevalósi tündérekről szólt a mese. A kiterjedt lakótelepekkel övezett város központja roppant érdekes. Makovecz Imre tervei alapján alakították át a régi városházát, az organikus irányzat összes jellegzetességeit felmutató épület második emeletén (ismét 52 lépcsőfok!) lévő szépséges tanácsteremben fogadott minket a város alpolgármestere, sok mindent megtudtunk a tőlünk nem is olyan messze elterülő városka életéről, többek közt azt is, hogy 80%-ot tesz ki itt a magyarság, a közgyűlés egyetlen szlovák nyelvű tagja nem kívánja meg, hogy az ő kedvéért szlovákul folyjék a tanácskozás. Megtudtuk azt is, hogy a jórészt mezőgazdasági feldolgozó ipar szinte megszűnt, ugyanolyan mechanizmussal, mint nálunk a cukorgyárak és társaik. Sorsközösségben élünk.

A városház földszintjén megnéztem a kifüggesztett tájékoztatókat és határozatokat: egy kivételével mind szlovákul voltak, az az egy kivétel a tűzvédelemről szólt. Itt már várt ránk Kovács László (több jeles templomépítészeti könyv szerzője), aki a mellesleg a csallóközi származású idős szombathelyi ferences, Sill Aba unokaöccse. Ő sétáltatott meg a városban. Túl sok történelmi emléke nincs a városnak, a városházhoz közeli központi tér környékét is Makovecz sugallatai alapján rendezték át, szinte illúziókeltően. Előbb a fekete márványból készült 1848-as emlékművet vettük körül (turulfejben végződik), gyerekeink koszorúztak, ezt követően Himnusz. Majd a középkori gót alapokra épült plébániatemplom következett (itt meg éppen vége volt egy esküvőnek); belülről sejteni sem lehet már a csúcsíves stílust. Három északi üvegablakában XX. századi boldogok: Salkaházi Sára, IV. Károly király és Pio atya, de még a kassai vértanúknak is jutott ablak: őket a szlovákok magukénak vallják: az egyik horvát, a másik lengyel, a harmadik magyar jezsuita volt. A templom külsején jól láthatók a gótikus támpillérek, a szentély külső falán középkori freskó: a végítélet Királya; elég jól sikerült restaurálni.

A város nagy szülöttje (pontosabban neveltje) Vámbéry Ármin, aki korán megözvegyült édesanyja második házassága révén került Dunaszerdahelyre, ezzel is gyarapítva az akkor itt többséget kitevő izraelita közösséget. Szép vörös márványtábla örökíti meg emlékét, magyar és szlovák felirattal. Házának már az utcája sincs meg.

Van 56-os emlékmű is Dunaszerdahelyen, nem messze ettől a főtértől. A gyerekek ezt is megkoszorúzták, utána Szózat.

Innen két lépésre van a Fontana étterem, itt kaptuk meg a jól megérdemelt, roppant bőséges vacsorát. Fogyott a kancsókban odakészített szénsavas ásványvíz és a sör is rendesen. Nem is sejtettük, hogy 1999-ben itt zajlott le a nagy leszámolásos vérfürdő, mely tíz életet követelt. Már nincsenek vérnyomok, de emléktátbla azért figyelmeztet a szörnyű eseményre.

Egy kis ejtőzés után buszunkkal hazafelé indultunk. Érintettük a ma Gabčikovo névre hallgató Bőst; a Dunaszauruszt szerencsére nem kellett látnunk, de a község nagy parkjának fái közül kivillant a reneszánsz-barokk Üchtritz-Amadé kastély sárga épülete; itt élt Amadé László költőnk a XVIII. században és e falak közt hozta világra Mária Terézia 1740-ben első gyermekét, a későbbi kalapos királyt. A buszban körbejárt a Mosonmagyaróváron kiadott Szél-járás irodalmi-közéleti folyóirat: novemberi számában a Honderű mutatkozhat be.

Ezután már csak Szap következett, arról nevezetes, hogy a bősi erőmű vize itt tér vissza az Öreg-Dunába. Rá is fér, feljebb alig csordogál benne a víz. A medvei hídon áthaladva közepes vízállást állapíthattunk meg, a sárga homokpart jócskán kilátszott és szabadon álltak ki a sarkantyúk is.

Hazaértünk.

 

Cholnoky Péter