"Mélységes mély a múltnak kútja" III. - 2010.05.30.

Domonkos János tanár úr a hatvanas években vette fel a kapcsolatot Mészáros Hugóval (Ősz Ivánnal) és azokkal a vasi illetőségű írókkal, költőkkel, irodalmi szervezőkkel, akik adatokat, emlékeket oszthattak meg vele Szombathely múltjával, kulturális életével kapcsolatban. A visszaemlékezések egy részét doktori dolgozatában is felhasználta. A levélváltások némelyike személyes találkozásokhoz vezetett, barátsággá alakult. Ősz Iván egy-egy kis írói-költői arcképet is papírra vetett. Közéjük tartozik Bakó József alakjának vázlata 1967 januárjából. A nemescsói származású Bakó (1896-1962) a népi írók mozgalmához tartozott. Két verseskötete (Árva kalászok, 1927.; Kié ez a lélek? 1933.) és számos barátja is Szombathelyhez kötötte.

            „Bakó Jóskát nem >fedeztük fel< dr. Várady Imrével, a Kulturegyesület főtitkárával. Tudod, a tehetség fénye előbb-utóbb áttör minden ködön. Mindössze annyi történt, hogy Bakó József tehetségének fényét először dr. Várady Imre pillanthatta meg, majd az ő jóvoltából én. Bakó Józsefet, a költőt maga Bakó József falusi cipészmester fedezte fel, amikor észrevette, hogy valami belső ösztökélés arra kényszeríti, hogy a lelkében rímekbe csendülő gondolatokat papírra vesse. Abban az időben - az 1920-as évek - neki is az állami forgalmi adóhivatal által hitelesített füzetbe kellett bevezetnie ipari bevételeit, s ezt be kellett mutatnia az állami adóhivatalnak, ahol adóbélyeg beragasztásával havonta rótta le forgalmi adóját. Egy alkalommal Jóska az adóhivatal felé ballagva befordult a Kulturházba (Múzeum), s a forgalmiadó-füzetbe írt verseit megmutatta dr. Várady Imrének, a Kulturegyesület akkori főtitkárának. Várady irodalomtanár volt, de azért Jóskát a füzettel elküldte hozzám. Jóska ugyan szégyenkezve vallotta meg, hogy alighanem sok a helyesírási hibája, hiszen csak falusi elemi iskolát végzett. A versek azonban szépek és jók voltak, határozott tehetségre vallottak.

            Kiírtam a füzetből néhány verset, s elvittem a Hír c. szombathelyi napilapnak közlés végett. Az közölt is, ma már nem tudom, hányat. Megmondtam Jóskának azt is, hogy a helyesírást meg kell tanulni, de ha már tanul, akkor úgy tanuljon, hogy második mesterségre is szert tehessen. Ha a négy polgárit elvégzi, magánúton, mehet tanítóképzőbe, addig pedig cipészmestersége biztosítja az ő és édesanyja kenyerét. Jóskának tetszett ez a terv, dr. Várady is helyeselte, sőt vállalta, hogy a tanulásban segíti, irányítja Jóskát. Tóth Kálmán, a polgári fiúiskola igazgatója könyveket is adott, és megígérte, hogy Jóska magánvizsgáit szemmel tartja. Jóska ezután néhányszor járt is nálam, s mindig azt mondta, hogy Váradyhoz megy, mert Várady Imre igazgatja a tanulásban, mit tanuljon meg.

            De úgy látszik, ezen az úton valaki beleavatkozott az életébe, hogy ki, nem is kérdeztem, nem is mondta, de Jóska egyszer csak nekilendült Pestnek, a nyomorúságnak, hullahordozó és iskolai fűtő lett, így végezte el a négy polgári utána eredeti elgondolásunk szerint mégis csak Kapy Béla evangélikus püspökhöz fordult, aki aztán a győri ev. tanítóképzőbe besegítette, ott Jóska tanítói oklevelet szerzett, s mint falusi tanító kapott kenyeret. Ettől kezdve minden nyári szünidőben járta az utakat, meg akarta ismerni a világot. Csodálatos bátorság lakott benne, s az ős igénytelensége. Elve az volt, hogy útra nem kell semmi, patak mindenütt van, abban kimossa fehérneműjét, az a napon megszárad, míg ő szundít a réten, mert pihenni úgyis kell. Egy pohár tej mindenütt akad, tojás is, azt nyersen felhajtja. Az országhatárokra fütyült, azok se törődtek vele, így útlevél nélkül eljutott odáig, hogy éppen Lengyelországba nézhetett át a határon, egyszer Törökországba, egyszer Olaszországba. Nem az épületek, emberi alkotások érdekelték, hanem maga a nép. A népet pedig így ismerhette meg leginkább. Mindig meg is értették egymást jelbeszéddel, mert egymás nyelvét nem értették.

            E körútjai vége mindig szülőföldje volt, s odatartva benézett Szombathelyre Bárdosi Németh Jánoshoz és vele együtt hozzám, s beszámolt merész útjairól. 1959-ben találkoztam vele utoljára. 1960 augusztusában én lettem félig-meddig béna, 1962-ben pedig ő halt meg. Nagyon fájlaltam, mert még a temetésére sem tudtam elmenni a magam baja miatt."

Lőcsei Péter