Közélet

Hisztéria vagy jogos kritika? - 2011.04.18.

2011. április 18.

Borókai Gábort, a Heti Válasz főszerkesztő-lapigazgatóját a decemberben elfogadott médiatörvényről kérdeztük a Honderű Kaszinó legutóbbi rendezvényén. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük. 

Decemberben soha nem látott össztűz zúdult a kormányra a médiatörvény miatt  nemcsak itthon, hanem külföldön is. A kritikusok szerint ha komolyan vesszük a paragrafusokat, az a média teljes elhallgattatásához vezet, a jogállam végét jelenti. Még a HVG is azzal a címmel számolt be a parlament döntéséről, hogy „Elfogadták a sajtószabadságot korlátozó médiatörvényt". Jogos a kritika vagy mindez csak hisztéria?

Három hónapja fogadták el a törvényt, de én azóta lényeges változást nem tapasztalok.  Vannak a törvénynek problematikus pontjai, ezeket néhány cikkben mi is megírtuk,  de a magyarországi reakciókat eltúlzottnak, sőt hazugnak vélem.  Lényegében a hazai sajtó adta meg az alaphangot azzal, hogy az Élet és Irodalom és a Magyar Narancs üres címlappal jelent meg. Furcsa volt azt olvasni az ÉS-ben Kovács Zoltántól (az ÉS főszerkesztőjétől), hogy itt a sajtópiac megbénításáról van szó, miközben az ő lapjuk nem is piaci termék,  hiszen nincs  auditált adata és nincs hirdetésszervezője. A Magyar Narancsba pedig éppen 160 millió forintot „tolt be" Soros György az online fejlesztésének címszavával. Ráadásul mivel nincs auditált adatuk, olyan nagy olvasóközönséget nem lehet veszíteni egy üres címlappal. Utána a Népszabadság írta ki 26 nyelven a címlapjára, hogy "oda a sajtószabadság", a Népszava pedig egy kalapácsos emberrel jelezte, hogy porrá van zúzva a demokrácia és a sajtószabadság. És azóta is minden eszközzel azt próbálják tudatosítani, amit egyébként nem tapasztalunk, hogy megfojtották, elvették tőlünk a sajtószabadságot. Tehát azt kell mondanom, hogy ez egy erőteljes hisztéria volt.

Miért nem sikerült mégis megértetni és megvédeni a törvényt? Talán a törvényalkotók is követtek el hibákat, a kommunikációról nem is beszélve.

Hiba volt, hogy a médiatörvény képviselői indítványra született. Mivel így nem futott át a kormányzati rendszeren, a közigazgatás nem tudta kontrollálni, a kormányzati kommunikáció sem tehetett semmit, hiszen nem az ő indítványáról volt szó. Hasonló volt a helyzet, csak akkor nem a törvényalkotásunkkal volt a baj, hanem a naivitásunkkal, amikor 2001 decemberében Orbán és Nastase aláírták a megállapodást, amit minden egyes pártvezető jóváhagyott, és másnap a szocialisták frontális támadást indítottak, hogy 23 millió román fogja ellepni Magyarországot. S mindaddig, amíg nem vált egyértelművé, hogy ez képtelenség, súlyos veszteséget okoztak vele a kormányzó politikai erőknek. Most csak az lehetett a cél, hogy visszavonják a törvényt. Ha ezt teszik, soha nem bizonyosodik be, hogy milyen hatást fejtett volna ki. Ha viszont él a törvény, és nem az a következménye, amivel megvádolták, akkor lelepleződik a sánta kutya. Most le fog lepleződni.

Vannak eleve nehezen védhető részei is a törvénynek?

Nem is annyira a törvényben, mint inkább a médiaalkotmányban vannak rossz üzenetek. Azt, hogy 9 évre nevezik ki a médiahatóság vezetőjét, vagy hogy a médiatanácsban csak kormánypárti  képviselők vannak, hiába próbáljuk egy külföldinek elmagyarázni. Nem nagyon érti, mit jelent, hogy itt kétharmaddal győzött egy politikai erő, mert ez nem jellemző Nyugat-Európában. Ennyire nem szokta magát lerombolni egyetlen politikai párt sem, hogy ne férjen oda a döntéshozatalhoz, és akkor persze azt mondják, hogy itt egypárti rendszer van.

Mégis, mekkora változást hoz a törvény az eddigiekhez képest?  Mi az új benne?

Az ORTT csak az elektronikus médiát felügyelte, a médiahatóság viszont valamennyi médiumot kontrollálhatja, tehát a nyomtatott sajtót és az internetet is. Ez újszerű. A jogalkotó logikája szerint például ha ugyanaz a tulajdonos kiad egy internetes és egy nyomtatott lapot, televíziót és rádiót működtet, mi indokolná, hogy kettőben van kontroll, kettőben meg nincs? Hozzáteszem, a tervezetben volt egy rossz elképzelés, hogy a médiahatóság döntéseit nem lehet majd bíróság elé vinni, de ezt megváltoztatták. Most végső esetben mindig is a bíróság fogja kimondani azt, hogy egy sajtótermék elkövetett-e valamit, és ha elkövetette, azért jár-e büntetés, és milyen mértékű.

Újdonság az is, hogy a közszolgálati hírműsorokat az MTI Hírcentruma fogja készíteni...

Nem ördögtől való az, hogy a közszolgálati médiumokban egy hírszolgáltatás van. Amikor egy tévévitában voltam Nick Thorpe-pal, a BBC kelet-európai tudósítójával, megkérdeztem tőle, hogy náluk  problémát jelent-e, hogy a BBC egy és ugyanaz. Azt mondta, hogy nem-nem, de hát náluk mások a demokratikus körülmények. Ilyeneket Nyugat-Európában szoktak mondani, hogy tényleg, ez olyan, mint nálunk, de ti nem olyanok vagytok, mint mi. Amikor meg a miniszterelnök-helyettest, Navracsics Tibort hallgatom, gyakran elmondja, hogy külföldön nem nagyon tudnak azzal mit kezdeni, amikor a médiaegyensúlyról, a törvényben lévő fékekről és ellensúlyokról értekezik. Tehát van egy csomó minden, amivel az elmúlt 20 év tapasztalatai alapján valamit akarunk kezdeni, de ezt egy franciának, egy britnek, egy hollandnak elmagyarázni bizony nehézséget okoz.

Ha arra gondolunk, hogy 90 százalékban a kereskedelmi médiából tájékozódunk és csak 10 százalékban a közszolgálatból, akkor nem nagyon értem, miért akkora baj, ha ez a 10 százalék egynemű. Hozzáteszem, baj, hogy ilyen kicsi, de ebben szerepet játszanak azok, akik 97-ben megengedték, hogy két kereskedelmi adó legyen Magyarországon, és tönkretették a Magyar Televíziót, leépítették a közszolgálati intézményeket. Sajnos a médiában egy mérőszám van, mégpedig a nézettség és a hallgatottság. Pedig a közszolgálatnak szegmentáltan kellene bizonyos fogyasztói csoportokat elérni: a reformátusokat, a színházlátogatókat, az irodalom iránt érdeklődőket, a hírfogyasztókat stb. Nem úgy kell megmérni egy színházi műsort, hogy nézik-e 2 millióan, mint a Fábry showt, hanem úgy, hogy Magyarországon van mondjuk 300 ezer színházlátogató, (lehet, hogy több), és hogy ezt a 300 ezer embert ezzel a programmal el lehetett-e érni. Ha igen, akkor az jó minőségű lehetett. Természetesen a közszolgálati műsorokat is mérni kell, mert a közszolgálat nem lehet szinonimája a dögunalomnak. A másik fontos probléma, hogy ahogy nem tudunk megállapodni abban, mi az a nemzeti minimum, amelytől senki, egyetlen parlamenti erő sem távolodik el, úgy nem tudunk megállapodni arról sem, hogy mit jelent a közszolgálat. Van, aki azt mondja, nincs nemzeti minimum, nincs közösség, és akkor nincs közösségi cél, nincs mit szolgálni. Csak individuum van. És épp ezért teljesen fölösleges 40 és 50 milliárd forint közötti összeget költeni a közszolgálati médiumokra. Ha viszont ennyit költünk, mi adófizetők, akkor tudatosítani kellene, hogy mit várunk ettől az ágazattól.

Az, hogy a nézettség az elsődleges szempont, erősen meglátszik a kereskedelmi  tévék híradóin is.

Sőt, a kereskedelmi tévében az egész műsorfolyam úgy van fölépítve, hogy a nézőt kézről kézre adják, egyre növelve a számukat. Ott nem fordulhat elő, hogy a híradó előtt mese van, mert az egy teljesen másik közönséget vonz. Ebbe a folyamatba kell a híradónak is beleilleszkednie, ezért nem a hírérték alapján állítják össze a híradó híreit, hanem hírek érdekessége alapján. És úgy is hívják, hogy infotainment, tehát szórakoztatva kell hírt továbbadni, mert különben elmegy a néző. Ráadásul abban, hogy a politikát megpróbálják lejáratni, szintén van egy erőteljes piaci szándék - bár a politikusok sem hibátlanok persze.

Azért vannak pozitívumok is: a bűnügyi hírek éves aránya ezután nem haladhatja meg a 20 százalékot, s emiatt mondjuk a TV2-nek alaposan át kell gondolnia a híradó-szerkesztési elveit, mert most nagyon távol van ettől.

Amikor Hír Tv-s voltam, jelentkezett egy csapat, hogy szeretnének nekünk tudósítani, a TV2-től ugyanis kirakták őket, mert nem tudtak elegendő bűncselekményt meg közlekedési balesetet szállítani. A kereskedelmi tévék pedig abban a csapdában vannak, hogy ezek a hírek fogyasztást generálnak. Tanulmányokban szerepel, hogy egy katasztrófafilm hatására az emberek többet vásárolnak, mert elkezdenek tartalékolni. A műsorokban előforduló sok haláleset és az izgalmi állapot előállítása nem véletlen, ezektől több néző és több hirdetési bevétel várható. Ezért nincsenek komoly oknyomozó ügyek sem a kereskedelmi tévékben, hiszen nem akarják rombolni a saját hirdetési piacukat.

A törvény több műsorkvótát is bevezet: a tévéknek évi teljes műsoridejük több mint felében európai, több mint harmadában magyar műveket kell bemutatniuk. A közszolgálatban ez 60 illetve 50 százalék. A rádióknak pedig legalább 35 százalékban magyar zenéket kell sugározniuk.

Ezek mind-mind nagyon jó részei a törvénynek, de nem véletlen, hogy külföldön emiatt is támadják. Pedig Franciaországban is hasonló módon védik a francia filmet az amerikai dömpingfilmektől. Horvátországban elég sok horvát zenét lehet hallani, a görögöknél görög zenét, de Magyarországon ez nem annyira jellemző. Érdekes, hogy az Európai Bizottság is azokban a pontokban kérte az igazítást, amelyek érintik a külföldi médiavállalkozásokat.  A médiatörvény is azoknak a rendelkezéseknek a sorába illik, amelyek megpróbálnak a kiszolgáltatottságunkon enyhíteni, mint mondjuk a banki különadó. A kormány most egy új logika alapján próbálja meg újraépíteni az ország helyzetét. Ez más, mint amihez hozzászoktak. Ezért van annyi baj velünk, pedig viselkedhetnénk „rendesen" is, csak nem biztos, hogy jól járnánk.

Abban sincs igaza a kritikusoknak, hogy nincsen egészen jól körülírva, mit szabad és mit nem? Így aztán a számonkérésnél vissza lehet élni ezzel. Nem kellene pontosítani például, mit ért a törvény kiegyensúlyozott tájékoztatáson?

Ha mondjuk egy minisztérium végrehajtási rendelete részletezné, hogyan kell érteni a törvényt, az még nagyobb támadási felületet adna. Úgyhogy valószínűleg az lesz a járható út, hogy létrejön egy önszabályozó testület, amely ezeket a homályos részeket egyértelművé teszi.

Azt mondta, hogy a politikai befolyás megszerzésének nem sok értelme van ma már a médiában, de a gazdasági befolyás visszaszorítására vajon alkalmas-e ez  a médiatörvény vagy erre nem talált ki még eszközt senki?

A gyerekek védelme vagy a kvótákra vonatkozó részek arról szólnak, hogy a közösségi érdek jobban érvényesüljön. A magyar kulturális termékek védelme azt szolgálja, hogy a magyar médiavállalkozások versenyképesek legyenek legalább Magyarországon. Emlékezzünk rá: világbotrány volt, amikor két rádió külföldi tulajdonosa nem hosszabbíthatta meg a koncessziós szerződését, helyettük két magyar pályázó kapta meg a jogot. Amerikában  pályázni sem lehet külföldinek országos frekvenciára, egyszerűen nem engedik meg. Ehhez képest az amerikai nagykövet tiltakozása jól mutatta, hogyan viszonyulnak ők hozzánk. Ebből a négykézlábra állított helyzetből kellene felegyenesedni. Persze nem nézik ezt jó szemmel, sok mindent mondanak ránk, de ezt érdemes arra a rövid időre elviselni, amíg aztán partnerként tudunk tárgyalni.

Fotók: Leyrer Gergő (Vaskarika.hu)