Pygmalion a Weöres Sándor Színházban (frissítve) - 2011.03.18.

A Weöres Sándor Színházban a Pygmalion bemutatójával avatták fel a Márkus Emíliáról elnevezett termet.

Bemutató az előző szombaton, március 12-én, a mi szerdai Gobbi Hilda-bérletünk is még jó korán kapta el a színházi csemegét. Szinte a premier varázsával hatott.

A terem otthonos, a száznyolcvan ülőhely mindegyikéről jól látni és hallani a színpadot. A személyzet előzékenyen segíti a közönséget a nagyteremhez képest más számozású helyek meglelésében. 19 óra után 5 perccel nyitják meg az ajtót, 19.20-kor már kezdődhet is az előadás. Amíg erre várunk, az első sor közepén ülve alaposan megnézhetjük a színpadot. Fehér márványra emlékeztető többfunkciójú díszletek, a darab folyamán picit zavar, hogy a léptek dobogása elárulja a márvány fából készült voltát. De talán túl közel ülünk. Három részre osztva lóg be London jól ismert metrótérképe, így tehát mindjárt sejthetjük, hol indul a darab.

Keszég László rendezése ügyesen adja be a közönségnek Shaw-nak a darabba közvetlenül be nem írt gondolatait. A főszereplő, a remekül játszó Csonka Szilvia először afféle narrátorként, pardon, talán inkább narrátrixként jelenik meg, ez az előadás folyamán és főképpen a végén meg-megismétlődik: a szerző instrukcióit, megjegyzéseit halljuk meg e monológmozaikból. Az itt elhangzó oktató szöveg tökéletesen elkülönül Liza Doolittle figurájától.

A darabot a nagy ír 99 évvel ezelőtt írta, tehát még az első világháború előtt. Mégsem vesztette el frissességét, pedig az a polgári erkölcs, amelyet több szereplője száján át gúnyol ki, ma már romokban hever. A virágáruslány másképpen volt a társadalom alján, mint ma lenne. Úgy képzelem, ha Ovidius viszontlátná az általa a Metamorphoses tizedik részében megírt történetet, elégedetten dörzsölné a markát ma is, akárcsak közel száz évvel ezelőtt.

Új fordításban kaptuk meg Shaw régi szövegét. A korábbi fordítás immár klasszikusnak számít, nem akárki: Mészöly Dezső készítette, az is nagyon jó volt. Mivel az egész darab a nyelvezetről, ennek hatalmáról, szinte mindenhatóságáról szól, nem mindegy,  milyen bravúrokat mutat fel a fordító. Nádasdy Ádám készítette el az új fordítást, más nyelvi eszközökkel érzékeltette Liza Galatheává alakulásának folyamatát, remekül. A ma leginkább bunkóságnak tartott fordulatokkal érzékelteti Liza kezdeti műveletlenségét, mesterien. Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a trágárságra feltétlenül szükség van-e; a közönségnek mindenesetre nagyon tetszik. Én a magam részéről meglennék nélküle, de az én maradi nemzedékem hamarosan el fog tűnni a nézőtérről.

A remek színészi játékot mindannyian élveztük; Csonka Szilvia teljesen hihetően adta elő úrinővé fejlődésének lépcsőfokait, a többi szerep is szinte mind jutalomjátékra ad módot: Trokán Péter tökéletes önző tudós, gondolkozás nélkül gázol át Liza élő emberi voltán. Doolittle (Szerémi Zoltán) játékát könnyen túlzásnak érezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy maga Shaw esett túlzásokba a figura megalkotásakor. Mrs Pearce (Vlahovics Edit) teljesen elhiteti, hogy a múlt század eleji fegyelmezett angol házvezetőnőben is érző lélek lakik, a bölcs Higgins-anya (Sólyom Kati) is könnyen kerül közel a néző szívéhez. Pickering ezredes (Bajomi Nagy György) kívül-belül tökéletes úriemberként kiváló kiegészítője  a pokróc Higgins professzornak. Az Eynsford Hill-család hölgytagjai (Andai Kati és Alberti Zsófia) is hibátlanok, Freddy (Poppre Ádám) pedig elég jelentéktelennek alakíttatik ahhoz, hogy a vele való házasságot mindennek tekintsük, csak ne happy endnek.

Pedig a darab első előadása óta erre szomjazik a közönség. A mai néző sem vonhatja ki magát a My Fair Ladyben látott Audrey Hepburn bájának és teljes megdicsőülésének hatása alól; annyiszor hamisították oda a színpadi rendezők a darab végére, hogy Liza örökre visszatér Higginshez, hogy az ellenkező előjelű befejezés sokszor rossz szájízt hagy maga után. Amikor Gellért Andor 1953-as merész rendezése a Katona József Színházban a keserű befejezést választotta, a közönség azt hitte, hogy még nincs vége az előadásnak.

Csak dicsérni lehet Keszég László rendezését, hogy megkímélt minket a happy endtől és a narrátoros megoldással Shaw zárógondolatait is tudatta velünk.

A kitörő vastapsban úgy hatvan éves reminiszcenciák miatt nem vettem részt, a tőlünk egy méterre hajlongó színészek remélhetőleg nem vették észre, vagy ha igen, a szívükre, hogy az ütemtől eltérő ritmussal fejezem ki szinte határtalan tetszésemet.

Cholnoky Péter