Opera díszletek nélkül - 2010.11.22.

A Savaria Szimfonikus Zenekar 4 estés operabérletének november 20-án megtartott második előadására jutott az egyik legnépszerűbb opera, Bizet Carmenja.

Az előcsarnokban gyülekezőket kellemes meglepetés várta: a zenekar és a Sárvári Bélyeggyűjtő Kör bélyegkiállítása (egyébként már november 8-a óta látható, egészen december 8-áig). Egyrészt a Bélyegmúzeum anyaga: Erkel Ferenc 200 éve született (kis rosszmájú megjegyzés: legalább bélyegekkel emlékeztünk meg helyben a magyar opera megteremtője születésének bicentennáriumáról), másrészt Dr. Lippai József székesfehérvári gyűjteményéből: Romantika a zenében (50 romantikus zeneszerző emlékét őrzi sorozatok). Rövid köszöntő az est karmesterétől, Vásáry Tamástól, a székesfehérvári gyűjtőtől és Gaál Péter ny. sebész főorvostól, a Sárvári Bélyeggyűjtő Kör elnökétől. Érdemes megnézni a gyönyörű és tartalmukban is tanulságos bélyegeket, még azoknak is, akik - hozzám hasonlóan - nem szakértői ezeknek a miniatűr műremekeknek.

Aztán elkezdődött az opera. A zenekar a karmestertől már megszokott ülésrendben, hátul a Szegedről idáig eljött Vaszy Viktor Kórus; a tíz szólóénekes a zenekar előtt, mellett, olykor távolabb énekelt; a hölgyek ruházatukkal is érzékeltették szerepük jellegét. A címszereplő (Simon Krisztina) először égőpirosban, az előadás második felében világosbarnában, Micaela (Fülöp Zsuzsanna) természetesen feketében a két személy szerint kiemelt cigánylány, Frasquita (Gonzalez Monika) és Mercedes (Bokor Jutta) is a helyzethez illően kissé kirívóan öltözve. Az urak fekete öltönyben: Don José - Wendler Attila, Escamillo - Fokanov Anatolij, Zuniga - Egri Sándor, Remendado - Mukk József, Dancairo - Hábetler András, Morales - Molnár Zsolt.

A mai szokásoknak megfelelően a szöveg az eredeti nyelven, franciául hangzott el; ez nem különösen zavaró, ha valaki jól ismeri a történetet és nem a szövegből kell követnie a viharos eseményeket. A színpad és a díszletek hiánya persze kissé illúzióromboló, de efölött napirendre lehet térni manapság, hiszen a művészetek országos szentélyében is gyakran adnak elő operát színpad nélkül. Talán elegánsabb volna, ha egy-két szereplő nem kottatartó segítségét venné igénybe, hiszen az énekesek többsége kívülről énekelte nem könnyű szerepét. A Bartók-terem meghitt méretei közt erőteljesen hangzott az énekesek és a kórus nyilván nagyobb térhez szokott hangja.

Nem vagyok zenekritikus, én csak a laikus műélvezőt képviselhetem. E minőségemben nagy örömömre szolgált az előadás. Carmen hangja olyan, mint amilyent a gyönyörű, csalfa cigánylánytól elvárunk; hasonlóképpen megfelel a szerepének a torreádor, Escamillo (Fokanov Anatolij) hangja és előadásmódja. De a többi szólóénekes is szép élményt nyújtott. A szegedi kórus gyönyörűen illeszkedett az előadásba. A karmester a nagy tetszésnyilvánítást két ismétlés elrendelésével honorálta: a nevezetes torreádordalt és a befejező jelenetet láttuk, hallottuk kétszer. Az utóbbit én személy szerint elengedtem volna: minek annak a szerencsétlen Carmennek kétszer egymás után meghalni, még ha kicsit meg is érdemelte.

A Carmen azon 127 (!) opera egyike, amely Sevillában játszódik. Nincs még egy olyan település a világon, amely akár csak megközelítőleg is ennyi opera helyszíne volna. A Prosper Mérimée regényén alapuló zenedráma hallgatása közben nem kétséges, hogy Don José és Carmen szerelme balul fog kiütni. De hogy ennyire?! Számos dallama ma is vezeti a népszerűségi listákat, nehéz ezért elképzelni, miért is bukott meg a párizsi bemutatón, azon a szerdai estén, 1875. március 3-án. Hiszen azóta is tart diadalútja, mindig szívesen adják elő és hallgatják. Ez történt itt is az elmúlt szombat este.

Cholnoky Péter

Fotók forrása: 
szinhaz.szeged.hu
fokanovanatolij.hu