Rege a Balatonról, a vasútról és a pusztító tudatlanságról - 2010.05.04.

A hír száraz, semmitmondó. Ismét áll a forgalom a Balaton északi parti vasútjának egy szakaszán: Akarattyán ismét a vasútra szakadni készül a löszfal.

Harmadszor esik ez meg az elmúlt két évtizedben - csakhogy a 2009-ben elkezdődött „rézsűmozgás" már nemcsak a vasutat, hanem a magasparti és lejtőalji házsorokat, sőt a partra levezető széles betonutat is veszélyezteti. A szakvélemények szerint három hónapunk van a katasztrófáig - a végleges helyreállítás elmaradása esetén a Szabadbattyán-Tapolca vasútvonalat be kell zárni.

                                       *        

A Balaton keleti partjain (a Balatonfőn) Világostól Fűzfőig húzódó magas partok közepén emelkedik a Csittény. Hegynek csak elfogult helybéli rajongók titulálják, hisz csak dombocskát formáz még a tövében kanyargó szurdokvölgy aljából nézve is. Ritkás fenyő- és akácligeteibe ezüstösen világít a tó keleti medencéje, mókusai, rókái és a néha-néha ide tévedő őzikéi a kőhajításra bömbölő országúti forgalomról tudomást se véve élnek.

Tatárjáráskor elpusztult, Árpád-kori falu romjait rejti a hegy - a nevét is őrzi. A szurdokvölgyet a térképészek Matacs-torka néven ismerik; mi, bennszülöttek többnyire a kevésbé emelkedett Róka-völgyként ismerjük. Merész ívben kerüli meg a Csittényt, meredeken kötve össze a partaljával a felső nyaralótelepet - félúton keresztezve az épp 100 éve épített vasútvonalat. Ösvényeit az évszázados fák valóságos alagútba zárják, nagy örömére az indiánosdit játszó gyermekeknek.

Itt, a Csittényen (és kicsit odább, a kenesei Soós-hegyen) tenyészik széles ez Európában egyedül a tátorján, amelyet eleink hoztak magukkal Közép-Ázsiából - nyilván a finnugoristák bosszantására.

De regénk szereplője a Balaton is.
Minden iskolás gyereknek illenék tudnia, hogy a világon egyedülálló ökológiai rendszer ez a tó. Észak felől a partig nyúló hegyek védik az uralkodó „főszél"-től, így éghajlata mediterrán: olyannyira, hogy Cholnoky Jenő óta Balatoni Riviéráról beszélünk. A hasonló felületű, de mély alpesi tavakkal ellentétben télen befagy, tavasztól őszig pedig kellemes hőmérsékletűre melegszik fel. A már apró hullámoktól is felkavarodó selymes, enyhén lúgos vize, a homokszemcsék, a kovamoszat-tűk a fürdőzők bőrét kellemesen masszírozva különlegesen frissítő hatást fejtenek ki. A Nap ibolyántúli sugarai pedig a vízfenékig hatolva fertőtlenítik folyamatosan a vizét.

Ez a sekélység a gyengesége is. Alacsony vízálláskor feldúsulnak a szennyező anyagok, megindulhat a mocsarasodás. De ellen is állt a tó minden lecsapolási kísérletnek Galerius császártól Mária Teréziáig! Az errefelé turzásnak nevezett homokzátonyokkal zárta el a csatorna nyílását, így őrizve a természetes, tökéletes vízszintet, felesleges vize így is kicsordogált a Sión, épp elhordozgatva a gyerekek papírhajóit. Így is van ez rendjén, hisz csak annyival gyarapszik a tó, amennyit a kicsiny Zala hord belé.
A turzások finom homokján épültek a déli part strandjai, nyaralói - közöttük pedig a kifutó hullámok a nádasokba hordták a szennyeződéseket, így tisztítva a tó vizét.

De!
Egyszer aztán a vas és acél országa lettünk. A múltat folyamatosan eltörölni igyekvő derék vezetőink alkalmas terepre találtak a Balatonban - is.
Mindenekelőtt célszerűen átcsoportosították a hajógyártást: a balatoni hajókat ezentúl nem Füreden, hanem Óbudán, a dunai hajógyárban építtették, Füred pedig kárpótlásul megkapta a dunai hajógyártást. Ez a csel kitűnő alkalmat adott az évezredeken át önfejűen makacskodó Balaton megregulázásra: évente kétszer is fel kellett tölteni a drága balatonvízzel a Siót, hogy a hajók helyet cserélhessenek.

Az ötvenes évek végén bátor fürediek - közöttük a gimnáziumot igazgató nagybátyám - felhívták derék vezetőink figyelmét erre az égbekiáltó baromságra, kész (itt nem részletezhető) megoldásokat kínálva. A Párt ökle le is sújtott: ezentúl Füreden kellett gyártani büntetésül a nílusi hajókat is! (Ne feledjük: ekkor az arab elvtársak voltak a jó elvtársak, különösen Nasszer Egyiptoma!). Ez aztán szerencsésen eredményezett évenkénti harmadik, negyedik, akár hatodik vízleeresztést is...
Évtizedekig készültek Füreden a nílusi tolóhajók. Több apró zavaró körülmény adódott azért: mindenekelőtt hogy is férnek át a tolóhajók a sekély és keskeny Sión? Megoldottuk: a belső berendezések, felépítmények nélkül úsztak le, majd a kézenfekvő legközelebbi baráti hajógyárban, a szovjet Iszmailiában kikötve szerelték rájuk a teherautó-konvojokkal leszállított hiányzó részeket.
Az összecsoportosult hajókat a baráti kikötőből el kellett volna juttatni a szintén baráti Egyiptomba. Tengeri vontatásra KGST-cég nem akadt, kérelmezni kellett Moszkvától, hogy kapitalistákkal egyezkedjünk. Az engedély egy-két év alatt meg is jött - de a velejükig gonosz nyugati cégek csak terhelt állapotban vállalták a vontatást. Szállítható áru pedig a szocialista munkamegosztásban nem volt.
Megoldottuk.
A takarékos fogyasztásukról híres Zil teherautók beálltak a déli part egyik öblébe, megpakolták őket jó balatoni homokkal. A teherautó-csordák aztán a már ismert úton levitték a homokot a baráti kikötőkbe, berakták a hajóterekbe, hogy meglegyen a kellő terhelés - nosza, indulhatott a vontatmány! Alexandriába érve pedig újfent teherautókra raktuk a homokrakományt - irány a Szahara!
No.
Megértette minden minimálnyugdíjas, hogy évtizedekig vagyonokat fizettünk azért, hogy homokot szállíthassunk a Szaharába?

Az egyre sekélyebb Balatonban meg ott rothadt a november közepére elhaló hínár, a Kanadából valahogy idehurcolt szúrós kolokán, az uszadék - hiába verték el az őszi viharok a Siótorokig, mint eddig évszázadokon át, az utolsó szállítást és leeresztés be kellett fejezni a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepére.

Mindeközben serényen folyt az angolna és más idegen halfajok őrült betelepítése, a lejtős vízpartok feltöltése és betonba ágyazása, a vizet tisztító nádasok kiirtása. A Balaton egyik végén a természetes kis-balatoni szűrőjétől megfosztott Zala, a másikon a fűzfői vegyigyár, körbe-körbe meg a korszerű, kemizált szocialista mezőgazdaság ontotta a mocskot a vízbe. Abba a vízbe, amely az uniformizált lakosság uniformizált nyaralási célpontja lett. Kiépült körötte az ország második legnépesebb városa, méregdrágán nyújtva szánalmasan igénytelen szórakozást a vezényszóra nyaralóknak.

Felparcelláztak mindent. Vízpartot és magát a vizet, sportpályát, szántóföldet, történelmi szőlővidéket, temetőt, természetvédelmi területet. És a csatornázatlan Balaton-városban félmillió villa félmillió pöcegödre szivárogtatta levét a homoktalajba, onnan meg a tóba.

Nem a tó, nem a víz lázadt fel először: a Föld indult meg. A szétömlő szennyvizeken a mélybe korcsolyázott a hegyoldal Fonyódon, Tihanyban, maga alá temetve a tudatlan nemtörődömséggel épített házakat - de Fűzfőnél még az országutat és a vasutat is.

Az utolsó szabad területek egyike volt az akarattyai magaspart, a Csittény környéke. Védett volt ez ősidők óta! A halászoknak a megyehatárt jelző szilfa messze benn a fennsíkon is látható volt a tóról, nem építettek elé se tanyát, se falut bölcs eleink. És büszkén hirdették, hogy egykor Rákóczi - de legalábbis a Hosszúmezőn győztes csatát vívó Vak Bottyán - kötötte hozzá a lovát. Az akarattyai nyaralótelepet 1928-ban szociális céllal alapító (gaz, nácifasiszta) Horthy-rendszer építési tilalmat rendelt el a löszparton, és előrelátóan vízteleníttette a veszélyes oldalt a partról mélyen benyúló tárnákkal. (Csak úgy mellesleg: a kitűzött utcákat pedig jóelőre gyümölcsfákkal ültették be két kilométer hosszan, máig onnan főzzük a baracklekvárt...).
Óvatosságból a Csittényt sem bolygatták meg ásatásokkal - Árpád-kori falu templom(rom)ja pedig úgyis akadt az északi parton háromtucatnyi is... 

Aztán egyszercsak itt is utcasorok nőttek ki a földből. Fontos Elvtársak kaptak házhelyet a páratlan kilátás karosszékbeni élvezetéhez - például a Hétvezér utca (nevéhez méltatlanul) három, csupán három hadügyminiszternek, és persze a fél vezérkarnak adott otthont.
Tovább terjeszkedtek a telkek. Elérték a Csittény oldalát majd tetejét, a Róka-völgyet. Az erdők? Ugyan!

1988 tavaszán a hegyoldal itt is megindult - tátorjánostul, vasutastul, telkestül, palotástul. Óriás, a hadi raktárakban az Olaszországba tervezett védelmi háborúra tartalékolt, bezsírozott munkagépek hordták el a hegyet a zsebkendőjük négy sarkában... Méghogy Árpád-kori falu! Tátorján? Róka-völgy? Behordták a hegynyi földet a mi kis tündérvölgyünkbe, nem vesződve a maradék erdő kivágásával. Júniusra szép egyenes lett a vidék, a néhai völgy oldalában pedig kopár faágak meredeztek a talajból, az erdélyi Gyilkos-tó módján.

No, azért nem az egész Csittényt hordták el. Maradt belőle annyi, hogy a maradék gerincre újabb csodapaloták könyököljenek a Balaton fölé. Alattuk gondosan elsimították az új lejtőt, műanyaghálóval fedték be - az akác pedig magától benőtte, hátradőlhetünk!
Az ám, de 1998-ban a legendás Hétvezér utca alatti lejtő kezdett a part felé araszolni. Itt a legmeredekebb a löszfal, a vasútvonal közvetlenül alatta fut. Sajna már nem voltak meg az olaszországi védelmi hadjáratra félretett bezsírozott gépek, így dróthálóba kötözött sziklatörmelék-kötegekkel stoppolták be a pályaoldalt, vélhetőleg számítva a drótok örök életére.

A sikeren felbuzdulva alul, a parti sétány két oldalán épített paloták és a löszfal közé új utcát nyitottak. Szűkös itt a tér, kertre nem is telik, a háztetők felett fenyegető hegyoldal pedig kit érdekel? Az állomásról a partra levezető völgy meredek oldalán is kinőttek a villák - a kertjük csupa lépcső...
 No, most a télen itt indult meg a löszfal. Viszi a palotákat, lépcsőket, vasutat, országutat - mindent!
Hogy három hónapon belül meg kell állítani? Ugyan! Mivel? Miből?
Hogy is írja Lovas István?

    Akik már felnőttként élték meg az egypártrendszeri diktatúrát, nyilván emlékeznek arra, hogy a kommunisták (szocialisták) mennyire gyűlölték az erdőt, a zöldet, a természetet. Talán azért, mert a buja, irányíthatatlanul növekvő zöldben ösztönszerűen valamiféle lázadást éreztek a kommunizmus beton- és silórendje ellen.

Irtották is, semmibe is vették. És annyira elégedetlenek voltak a természet rendjével, hogy kényszeresen meg akarták azt változtatni. Hol folyókat elterelni időtlen idők óta változatlan medrükből, hol gumipitypangot, hol rizst, hol narancsot akartak meghonosítani ott, ahol a nyárfa vagy a kukorica érzi igazán jól magát.

2010. május 1.
Sárközy Csaba