Szólj Hozzá

Március tizenötödike és a fél krumpli - 2011.03.14.

2011. március 14.

Domahidy Miklós, több műve között, a talán legemlékezetesebb opuszában, „Az osztrák vádlott"-ban,  több más, örök érvényű gondolat mellett azt mondja: „....egy világnézetért fegyverek nélkül is lehet következetesen harcolni..".

Valami ilyesmi járhatott Nagyapám fejében is - mondom én, innen a mából visszagondolva, amikor május elseje, sőt(!)  „Május Elseje"  ( Éljen!) előestéjén, megkérdezte Nagyanyámat:

- Márikám, volna itthon hat darab krumpli?
- Hogyne volna Bélám, de minek?
- Mindjárt megtudod, csak kérnék hat darab krumplit.

(Jelzem, nem burgonyáról van szó, számomra az egy másik növény, másik világból jöttek, másképp fogalmazók, másképpen gondolkodók, a mindent tudók, a mindent megmondók világának növénye. Nálunk, nekem a krumpli krumpli, és az is marad. De legalább mindig az marad, és finom. Csak úgy közbevetőleg jutott eszembe.)

Nagyapa elővette az elmaradhatatlan zsebkését és két „egyforma" félre vágta a krumplikat, majd titokzatos -jellegzetes mosolyával előhúzott a lóden kabátja, feneketlennek tűnő zsebéből egy hengerded kis zizegős csomagocskát.

Én az asztalnál álltam és az orrom éppen az asztal lapja fölöttig ért, amire rettenetesen büszke voltam, hogy már ekkora nagyfiú vagyok.

Igaz, nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, egy nappal előbb is, amikor elindultunk,  „ mi ketten férfiak"  - ahogy ezt Nagyapa mindig bevezette -  a „városba".

Ez a korabeli szóhasználatban, a Fő teret és közvetlen környékét jelentette, mert a Petőfi utca, a az akkori köztudatban is, még  a város szélének volt tekintendő, amely után a Zárda iskola és a Közkórház érdemeltek említést és aztán „ nagyon messze" voltak Kámon és Herény faluk.   Előttük pedig, egy vasúti sín, amelyen sosem jártak -  valami titokzatos oknál fogva - a vonatok, és ahol a Nagyapa távolba révedő szemű, szomorkás mosollyal, mindig azt mondta, hogy „csak nyugodtan egyensúlyozz a sínen, mehetsz, itt nem jön vonat". Az én Nagypapám pedig mindent tudott! Ezt is tudta, és úgy is volt. Ez volt a Rohonczi vasúti sín, melyet  egy szakaszon felrobbantottak, akkor....  A mai napig nem működik, sőt a vágányokat is felszedték rég.

Elindultunk a városba. A papír boltba betértünk és ott a Nagypapa vett valamit. De én elfelejtettem megnézni, mert annyi jó papír szagú, mit szagú, illatú csoda volt szerteszét, hogy percekig bámultam körbe körbe, pedig a pult magas volt, és akkor az önkiszolgáló bolt fogalma ismeretlen volt. Nyitott polc nem létezett, mégis a „csoda" látható volt. Szóval ott vettünk valamit, aztán már fordultunk is vissza a Legáth sarok felé

(Ma, az árkádos csúnya, bódékkal telezsúfolt, Fő tér, Király utca sarok, akkor Legáth úr, fa-üveg portálos, elegáns, nagy üzlete állt. Előtte, még a Fő téren, a kapualjban és körülötte sok-sok újság volt. A bácsi, aki ott jött ment, rekedtes hangon egyre csak azt kiabálta, hogy: „ hila! hila!" Megy, hogy:" repülőve...lérkezetta... magyarnaka... vilá...gosság! hila, hila"

(„Lefordítva": Hírlap! Hírlap! A „Világosság" című folyóiratot, az akkor még menetrend szerű  Budapest-Szombathely repülőgépjárat már meghozta.)

Hát ez igen furcsa bácsi volt.  Mert amikor a Nagypapát meglátta, azonnal abbahagyta, a ma is fülemben csengő, vontatott dallamú kántálását és szinte menetrendszerűen ez következett:

- Tiszteletem nagyságos doktor úr! Füles, Ludas, Vigília?
- Igen, köszönöm - és mondta a bácsi számomra már elfelejtett nevét Nagyapa.

A zizegős újságokat összecsavarta egy kis csővé, amelyikben legbelül volt mindig a Vigília.

Nem értettem miért pont azt kell mindig a legbelülre tenni, pedig ugyan akkora volt, és nagyjából olyan vastag is, mint a Műemlékvédelem, amelyet sohasem csavart a többi újság közé. Hát mindegy, ezt egy „Tötyinek" - aki még csak totyogott, főképp a közel 190 cm magas Nagyapám öles lépteihez képest -  nem kellett okvetlenül tudni, már csak azért sem, mert, ha a jól viselkedtem és éppen nem tél volt, és nem a gesztenyés néni következett, akkor a Király utca közepén, ott ahol ma a kávézó és az optikai bolt van -  a két bolt széltében  - volt a Stühmer kisasszonyok édesség boltja. Csodákkal/csokoládékkal tele, és ferde kerek szájú üvegekkel, melyek telis-tele voltak mindenféle cukrokkal. A két éltes, „kisasszony" hófehér keményített fityulában, kötényben, azonnal sürögni kezdtek a főorvos úrnak. Lehetett ott kapni Rákszem cukorkát, Pemetefű cukrot, Macska karamellt, Ráncos tetejűt, ( ez is egy puha karamell típus volt) Krumpli cukrot, de tömbben és nem táblában. Azt mindig Nagyapa vett magának és élvezettel szopogatta hazáig. Én  a krumpli cukrot akkor, nem nagyon szerettem, általában a Rákszem cukor mellett maradtam. Hát egy ilyen „férfias" körutat tettünk, a  félbevágott „krumplis nap" előtt is.

Nagyapa a hengeres kis csomagot kibontotta és 12 db piros fehér zöld kis zászlócska perdült ki a selyempapírból. Mindegyik hurka pálcán, és én mindjárt zászlóval akartam nyargalászni a szobákban, de furcsa mód, és a szokástól eltérően Nagyapa leintett.

-Nem Tötyi, ez nem játék, ez most komoly dolog! Nem lehet eltörni egyiket sem!

Hát én hallgattam és bámultam, amint Nagyapa óriási, lapát, és mégis, a sebészi munkában végtelen ügyes, precíz manualitású kezeivel beleszurkálta a zászlókat a krumplikba, és azok a konyhaasztalon álltak, mint egy katonasereg.

Azután a Petőfi utcára nyíló ablakokat - a belsőket - kinyitogattuk, és minden ablakba nagy rendben beállítottunk két-két zászlót, majd az ablakokat becsuktuk és kézen fogva lementünk az utcára, az úttest közepéről szemügyre vettük a zászlóinkat. Gyönyörűségesen virítottak a kis zászlók és nagyon büszke voltam, hogy ilyen szépen feldíszítettük a házat.

Felértünk  a lépcsőn, ahol Nagymama aggodalmas arccal megkérdezte:
-Bélám, nem lesz ebből megint baj?
-Miért lenne? Ezt akarták, nem?

Nagymama arcán jellegzetes grimasszal egy vállrándítással, befordult előttünk a verandára.

Másnap a rádióban kora délelőtt már a hírek előtt szólt a zene -nem lévén még televízió -  Nagyapa mindig a híreket és Szabad Európát hallgatta, én meg sosem értettem, hogy azt a sok értelmetlenséget, meg a sistergést minek hallgatja, de hát a felnőtteknek mindig olyan sok titkuk volt. Ez volt az egyik.

Szóval, a hírek előtt már harsogott, hogy „ Éljen május elseje...."

„ Éljen, persze, sok marha proli" -  reagált a Nagyapa. Kik azok a marha prolik? Vagy mik azok? Ez is olyan felnőttes titok maradt - sajnos nem túl sokáig.

A felvonulás, mely az ablak alatt vonult el, igen érdekes volt! Nagymama úgy szorított, hogy szinte fájt, nehogy véletlenül kiessek az ablakon. Nagypapa mellettünk állt, és mint egy hadvezér időnként kiintegetett az ablakból, lentről meg sok ember fölintegetett, és sokan meg föl is kiabáltak,  ilyeneket:
-Tiszteletem főorvos úr!
-Kezét csókolom, nagyságos főorvosné!
-Az Isten áldja doktor úr!

Csak úgy a vörös csillagos transzparensek alól!

A tömeg lassan tova hullámzott, jellegzetes ritmusban, mint egy óriási araszoló giliszta, hol tömörödve, hol meg ritkulva, és a két zászlót, amelyet kivettünk, ott ahol kikönyököltünk, vissza tettük és estig nem történt semmi. Este a zászlókat kivettük az ablakokból, pedig máshol még kint hagyták, és Nagyapa eltette a fiókba.

A kórház teljhatalmú párttitkára több ízben felszólította dr. Gyuk Béla sebész főorvost, hogy a házán, a nemzeti ünnepeinken nincs zászló és ez tarthatatlan, ez a rendszerrel szemben, szembe szegülésnek minősül! Jól érezte.

Nagyapa annyit mondott, hogy ha megmutatja azt a törvényt, vagy jogszabályt, rendelkezést, amely kötelezővé teszi a zászló kihelyezést, akkor kiteszi. Ilyen jogszabály nem volt, de mivel a házunk a felvonulási út, útvonalán állt,  ehhez, mégiscsak találtak egy eldugott rendelkezést. Ezután született a fél krumplis kis zászlók hagyománya.

A következő ünnep április negyedike volt, amikor megint kikerültek a kis zászlók a ház ablakába.

Másnap újabb vegzatúra a kórházi pártbizottságon, hogy egyetlen vörös zászló sem volt a házon. Nagyapa mondta, hogy mutassák, meg azt a rendelkezést, amely előírja, hogy vörös zászlót, kell a házra tenni.

Főképp neki, akinek az életét köszönheti az orosz városparancsnok, mert a perforált aranyerét éjjel, otthon, sikeresen megoperálta. Ezt ő nem tette akkor hozzá, csak én mondom a teljesség kedvéért.

Hát ilyen szabály nem volt egyetlen brossúrában sem.

„Akkor, pedig az én házamon sohasem lesz vörös zászló!" Zárta le a vitát - most már mondhatom - egyszer és mindenkorra Gyuk főorvos.

Most március tizenötödikén, és minden március tizenötödikén, a házon is - még a zászló rúd is piros-fehér-zöld - lobog  a zászló. De az ablakokban ott virítanak a kis papír zászlócskák, melyekhez előtte este a zsebkésemmel ketté vágok hat krumplit, és a zászlócskákat bele tűzöm. Március tizenötödikén! Nem május elsején, nem április negyedikén, de a kis zászlók  ott állnak ma is az ablakban. Van egy nagy, a kapu mellet, amilyen nekünk,  mint sokkal később megértettem - elvből - sosem volt . Most van! Remélem az idők végeztéig lesz, és nem kell egyszer még a zászlótartót is újra leszerelnem, nekem, vagy a gyerekeimnek. A kis zászlók közül egyetlen foltozott lobogójú, fakó áll a Petőfi utcára néző ablakokban. A kis fakó, még a Nagyapától való.

Azt hiszem, Domahidy Miklós is jó szemmel nézi, onnan fentről - aki Apám Ludovikás évfolyamtársa volt - mert tudja, törvényszerűen követjük az osztrák vádlott hitvallását:

„ Mi többiek, legföljebb arra vagyunk jók, hogy megálljuk a helyünket ott ahová a sors hajított. Civilben, vagy egyenruhában, mindegy. Bátran, jó szándékkal és tájékozatlanul....."

 

2011. március tizenötödike, május elseje és április negyedike előtt

Hesztera Aladár