Szólj Hozzá

Közhelyek egy halomban - 2011.09.01.

2011. szeptember 1.

Min nevet a német? Nehéz megmondani. Min nevet az angol? A másikon. És a cseh? Önmagán. De min nevet a magyar? A közhelyeken. Legalábbis ez volt a benyomásom az idei karnevál színpadi darabjáról. Merthogy nevettek sokan, nem kétséges. Én is, az sem tagadható. De mégis hiányérzettel álltam fel a székről. Utólag, ahogy gondolkoztam, miről is szólt a Könnyű préda (szerző: Lőrinczy Attila, rendező: Schlanger András), nem tudtam visszaidézni.

A dramaturgiai recept alapban nem volt rossz elképzelés. Csakhogy a helyzettel nem tudott mit kezdeni a szerző. Vagy a rendező? Kívülállónak nehéz eldönteni.

Mert mi lett volna a történet? Egy modern halotti tor. Meghal egy gazdag vállalkozó. Hagyatékéra lesnek sokan és sokféleképpen: az addig semmittevő, aranyéletet élő alkoholista fia, a húsz évvel fiatalabb, érdekből hozzáment feleség, a magányos húga. A továbbiakban leginkább a nem éppen tiszta erkölcsű özvegy révén hasznot remélő férfitársadalom: a kisebbségi tulajdonos, a család orvosa, a feleség szimpátiáját élvező fiatal menedzser és a valamiért épp ebben az időben Amerikából hazatévedt utcazenész, az elhunyt fiának egykori osztálytársa. Bár ez utóbbi, mintha őszintének látszana, hogy aztán a végén ne csak csórósága, hanem gerinctelensége is kiderüljön. A darab egy pontján szerelmi vallomásában a fürdőruha színeire emlékező szépfiú kubai, hetvenéves főbérlőnek való szóbeli önmegadása több mint megalkuvás, az emigráns lét önmagába forduló paródiája. De ekkor már csípi a láthatatlan kubai szivarfüst a szemet. Leginkább a keserűségtől. És kívánja is a magyar gringót vissza a melegebb vidékre, Kaliforniába.

A darab csattanója a váratlanul Erdélyből érkező ismeretlen szőke bombázó által hozott „végrendelet" lett volna, akiről sec-perc kiderül, hogy az elhunyt erdélyi szerelmi légyottjából született lánya és egyetlen örököse, csakhogy... Csakhogy nemcsak túl modorosra sikeredett (nem emlékszem pontosan a másik keresztnévre, Kincső?) Csenge „édesapám, édesanyámtól így hallottam" majdnem monológja, hanem függőben hagyta a drámainak szánt fordulat a további események némelyikét. Mert rendben van, hogy a mindenki által lenézett, pénze miatt tisztelt milliomossá lett kőműves átlátott a szitán, és a dolgát a maga bölcsessége szerint elrendezte, de ott maradt a szerzőnek befejezetlenül egy hervadásba forduló szépasszony sorsa, az orosz vagy ukrán éjjeli pillangókat is befogó kurafi orvos, a jövendőmondásból élő húg, és hát a kisemmizett fiú. A kommunista összeköttetéseiből és nosztalgiából élő üzlettárs maradt a tizenhét százalékával. Neki legalább valami jutott. A többit is kihámozza a szerző valahogy a túlélésre. De a feleség vagyon nélkül senkinek se kell. Hát ekkor előránt egy halottnak hitt dél-afrikai régi szerelmet. Na, ez úgy kerül a végére, mint a három római légiós valahol középtájt a darabba. Értelmetlenül. És a darabban többször bántó ez a céltalan „közbevetés": a Haladás „indulója", a megyei napilap elektronikus változata, a leszűkített „horgásztér". Ha Zsennye bekerült, miért maradt ki Velem, Vaskeresztes, vagy urambocsá' Egyházashetye? Vagy éppen a Szajki tavak?  A piros „Zsuzsi" Suzuki körüli történéseknek még van bája a darab elején, de ahogy szaporodnak az autók és egyre presztízsebb márkák gördülnek a színpad mellé, kezd kínossá válni a licit, miként Vitéz Lászlónál az ördög palacsintasütővel való üldözése. Találóan mondta valaki mellettem, most már elég lenne kiírni egy papírra a márka nevét a színpad oldalán, reklámnak bőven megtenné. Kár volt idehozni ezeket a drága autókat.

Nem volt rossz minden közhely: a jóslás kimondottan tükröt tart egy társadalmi jelenség elé. A kádári nosztalgia szintén. Bár ez utóbbi generációs jelenség. Ezért is volt hiteles Hollósi Frigyes alakítása, aki az egyik legjobb volt a darabban. (Nemhiába, állandó szereplője a nyári előadásoknak). Ellenpontjának szánta-e a szerző az egykor ezen az ideológiai alapon álló, de a rendszerváltás után a vallásba menekülő orvost (Jordán Tamás)? Ha igen, nem az lett. Kettejük dramaturgiainak szánt párbeszédén túllépett az idő. Nemcsak azért, mert elmaradt a mögöttünk hagyott húsz évben a nagy társadalmi katarzis, a múlttal való szembenézés, hanem mert egyik fajta magatartás sem tudta hitelesíteni egyértelműen magát. Mintha vaktölténnyel durrogtatnának egymásra a vitatkozó felek. Nagy hanggal.

A darab elején kár volt felmentést kérni Udvaros Dorottyának és a tolókocsiba kényszerülő Lázár Katinak. Úgy, ahogy voltak, hitelesen voltak a színpadon. Két epizódszereplő is említést érdemel: a végrehajtót alakító rosszfiú életes figura volt, és valaki nehogy félre értse a mellette való említést: Richter úr (Hollósi Frigyes) pórázon tartott, önmagát adó lila masnis kutyája.

Szubjektíve számomra a legnagyobbat a Misikét megformázó Orosz Róbert alakította. Az alkoholról szóló óda bár - közhelyesen - túlírt volt, hitelesen jött át, miként a céltalan léttel való leszámolás kényszere is a szerepe végén.

Nem volt rossz darab az idei, de jó sem. Tömören: felejthető. Láttunk már jobbat korábban a karnevál ideje alatt. A szórakozás lehet emelkedett, a humor katartikus. Az utóbbi idők standup comedy vonala a felejthető szórakozás irányába mutat. De a színpad nyugodtan vállalhatja Karinthy közhelyes mondatát: „a humorban nem ismerem a tréfát".

- erstaunlich -