Újra él a Styl? - 2010.03.06.

Némi érintettségem okán - lévén mégiscsak másfél hónapig e cég dolgozója voltam - úgy érzem valamelyest jogom, s némiképp erkölcsi kötelességem szólni a Styl-kérdésben.  Mint mondottam, valóban másfél hónapig e cég alkalmazottja voltam - három diplomával, két nyelvvizsgával - tehát volt alkalmam ott látni és tapasztalni.
Tapasztaltam, hogy milyen érzés minden reggel ötkor kelni, s küzdve a hányingerrel biciklire ülni és sietni, mert ha 35-kor az ember nincs ott a gépnél, már szólnak, hogy a késés az megengedhetetlen. Tapasztalni, hogy ügyes, értelmes emberek miként kerülnek egy rendkívül érdekes és iszonyatosan nyomasztó pszichikai kelepcébe, hogy havi - ha jól emlékszem - 66 000 forintért, még azt is megfontolja, mikor menjen ki wc-ére, mikor szívjon el egy szál cigit. Tapasztaltam, milyen érzés 8 órán keresztül folyamatosan úgy állni, hogy közben patakokban folyik végig az ember hátán az izzadság, s közben félni, hogy a meós visszadobja az általa megvasalt felsőrészt. S tapasztaltam azt is, hogy lehet megenni egy reggelit 10, s egy ebédet 15 perc alatt. Tapasztaltam, hogy mennyit ér ez a 66 000 forint. Annyit, hogy több gyermekes családapák - remélve a várva várt felmondást, s vele a végkielégítésként kapható esetenként több százezer forintot- vállalják a modern rabszolgaságot! Megtapasztaltam, hogy ezekben az egyszerű emberekben mennyi vágy van egy jobb, egy szebb élet után, s tapasztaltam azt is - Istenem hányszor! - hogy kollégáikat ezek az emberek a lehetőségig segítik, támogatják.

S láttam ott sok mindent! Láttam rajtam kívül több diplomást is, akik csakúgy mint én vasaltak, s örültek annak a már említett kb 66 000 forintnak. Láttam 3 gyermekes cigány apát, aki először kezdte el a munkát, s utoljára hagyta abba. S láttam apákat, akik letéve a lantot, mentek haza, mert több hónapi fizuból sikerült venniük egy motorfűrészt, s mehettek patak medret tisztítani, hogy a télre legyen mivel fűteni. S láttam szalagvezetőt, aki üvöltve, fröcsögve, káromkodva fel-alá rohangált a sorok között: Mit röhögtök, majd pénteken röhögjetek! Akkor lássam a vigyort a pofátokon!
Hogy mi volt pénteken? Kérem tisztelettel: fizetés. Már ha azt, annak lehetett nevezni...

A Styl furcsa szindrómája ennek a beteg országnak: privatizációtól, rossz menedzseri döntésektől, a távol-keleti ruhadömpingtől megterhelve, valahogy mégis életben maradt, csak egy valami tűnt el: a dolgozók megbecsülése.
S ennek a morálisan sárba tiport kicsiny hazának valóban ez a legnagyobb baja: nem becsüljük meg a munkást, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Sokan hisszük azt, hogy az ember akkor ember, ha értelmiségi, vagy ha gazdasági hatalom van a kezében. Volt munkatársaim akkor is, most is iszonyatosan elhagyatottnak tűnnek. Várták, várják a cég végét, hogy megszűnjön, s ők ebből a furcsa rabszolgaságból felszabaduljanak, s kereshessenek új munkát, új megélhetést.

Pedig a jövő Magyarországát valóban a munkára kellene építeni. Nem az olyan álértelmiségiek hablatyoló szövegeire, mint amilyen én is vagyok. A munkásokra, s az általuk termelt értékekre. Legyen vége annak, hogy gyárak helyett üzletek kapják meg az iparterületek földjeit, s hogy gyermekeinknek - ahelyett, hogy tisztességes szakmára tanítanánk - felesleges diplomát adunk a kezükbe.

Végül, de nem utolsósorban figyeljünk oda ennek az országnak a munkásaira! Figyeljenek oda az egyházak, figyeljen oda az állam! Ne hagyjuk, hogy teljesen kiszolgáltassák magukat a tulajdonosok kénye-kedvének, s családjaik érdekét szem előtt tartva engedjék, hogy éhbérért dolgoztassák őket!
Nekem, személy szerint nekem, a gazdaságilag analfabéta értelmiséginek az új Styl tulajdonoshoz csak egyetlen kérésem, javaslatom lenne: fizesse, s becsülje meg dolgozóit! Ha ezt megteszi, s munkásai látják, hogy ígéretei teljesülnek, lehet, hogy ezzel a gyárral csodákat fog művelni! Sok szerencsét hozzá!

 - pf -