Vájártanoncból festőművész - 2011.02.19.
2011. február 19.
Műveit az egész világon csodálják, Róma, Nápoly, New York, London, Berlin, Peking, Shanghai, csak néhány város azok közöl, ahol alkotásait megtekinthette a művészetet kedvelő közönség. Itthon számos elismerés, köztük Köztársaság Elnöki Elismerő Oklevél birtokosa, mégis a megélhetéséért küzd nap mint nap. Az elmúlt év végén Szombathelyre költözött családjával a 21. századi roma festőművészet egyik kiemelkedő alakja, Ferkovics József. Otthonában találkoztunk vele.
- Már gyermekkoromban meg kellett mindenért küzdenem. Hathónapos voltam, amikor édesanyám tüdőbetegséget kapott és állami gondozásba kerültem. Az intézeti évekre vegyes érzelmekkel gondolok vissza. Szeretetszegény környezet, sok fenyítés, szigor. 14 éves koromban átkerültem Letenyére, ahol már emberséges, gyermekcentrikusabb nevelési módszert alkalmaztak a pedagógusok. Sok segítséget kaptam, ami a későbbi életemre is pozitívan hatott.
- Mikor derült ki, hogy van önben művészi hajlam?
Már egész kicsi koromban rajzolgattam. Arra emlékszem, hogy a nevelőmtől minden karácsonyra festéket kaptam, de igazából a felső tagozatban kezdtek el velem komolyabban foglalkozni. Nagy István festőművész segített a különböző technikák elsajátításában, versenyeken vehettem részt. Ebben az időszakban értem el első sikeremet. Egy japán rajzversenyen második helyezett lettem. Sajnos Japánba nem tudtam kiutazni, a díjat úgy küldték el.
- Itt indult el a pályafutása?
Volt egy kis kitérő, ugyanis az intézetből az egész osztályt Komlóra, a vájárképzőbe íratták be. Vájár nem lett belőlem. Utána szerencsésen átrándultam Pécsre, ahol elvégeztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát, közben két évig Szombathelyen zongorázni tanultam: Életem vágya volt, hogy karmester legyek, de ez sajnos nem valósult meg. Pécs után a következő állomás Budapest, ahol a Képző- és Iparművészeti Főiskolán szereztem diplomát. Szerencsémre a rendszerváltás után elindult a roma értelmiség körében is az önszerveződés, és többek közt pl. Lakatos Menyhérttel, Choli Daróczy Józseffel, Pék Pállal alapító tagjai voltunk a Roma Kulturális Szövetségnek. Ez a lépés fontos mérföldkő volt a roma hagyományok ápolása, a roma kultúra megőrzése érdekében. 1991-ben kerültem Nagykanizsára, itt is beindítottuk a roma kulturális életet. Nagykanizsán egy alapítványt is működtettünk, amelynek célja a tehetségek felkutatása és segítése volt. Egy idő után azonban az alapítvány már nem tudott úgy működni, ahogy ezt az alapításkor elterveztük. Ebben az időszakban belekóstoltam egy kicsit a politikába is, az akkor megalakuló kisebbségi önkormányzatok alakításában vettem részt, roma képviselőként is dolgoztam 1994-1998 között. 2006-ban újra Budapestre költöztem, és ezek után már csak az alkotóművészetnek szenteltem az időmet.
- Milyen a 21. században képzőművésznek lenni, és milyen roma képzőművésznek lenni?
- Pesten a művészek összetartanak. Ismerik egymást, szoros az együttműködés. Közös cipőben járnak. Manapság mélyponton van ez a terület. Érvényesülni nagyon nehéz, megélni pedig nem lehet belőle. Hogy milyen roma művészként létezni? Ha általánosságban fogalmaznék, azt mondanám, nagyon nehéz. A roma képzőművészetet országosan nem ismerik el, maga a naiv művészet külföldön sokkal jobban elfogadott. A cigány képzőművészek nagyon szegények. Vidéken, eldugott helyeken élnek, nincsenek eszközeik. Nagyon kevés a kiállítási lehetőség. A fennmaradásért küzdenek.
- Ön is a fennmaradásért küzd, képeiből mégis nyugalom árad.
- Grafikusként végeztem, a képeimen érződik is. A műveim emberközpontúak, a természetszeretet és a bibliai megfogalmazás is a kedvenc témáim közé tartozik. Megélt élményeimet képben fogalmazom meg. De van, amikor séta közben látok olyat, ami megérint. Igaz a mondás: A téma az utcán hever.
- Kisfia örökölt valamit a művész vénából?
- Próbálkozik, érdekli a művészet, hisz közvetlenül megérinti. Ha a grafika nem is, de a szobrászathoz látok tehetséget benne.
- Köztársasági Elnöki Elismerő Oklevél, Magyar Nemzeti Galériában kiállított képek, nemzetközi kiállításokon kapott elismerések után az ember azt gondolná, hogy egy művész élete egy csapásra megváltozik, nem lesznek megélhetési problémái.
- Sajnos ez nem így van, éldegélek, próbálkozunk az akadályok leküzdésével. Talán májusban sikerül kimennem Stuttgartba, ahol bármixerként dolgozom majd egy jó barátomnál, de a művészettel sem hagyok fel, tovább dolgozom. Talán sikerül bekapcsolódnom az ottani művészeti életbe is. Természetesen nem csak külföldön vannak terveim. Vas megye a roma képzőművészet tekintetében lefedetlen terület. Már felvettem a kapcsolatot a megyei roma vezetőkkel, szervezés alatt van egy roma képzőművészek műveiből összeálló tavaszi kiállítás. Remélem, Vas megye is nyitott lesz a műveink befogadására.
(di)
Fotók:
ifj. Rozmán László
