A mi kamarazenészeink - 2011.04.13.

A Savaria Szimfonikus Zenekar tagjaiból álló Dohnányi Trió vendégművészekkel közösen adott koncertet április 11-én a Bartók-teremben.

A Dohnányiról elnevezett vonóshármas mindegyik tagja a Savaria Szimfonikus Zenekar oszlopos tagja: Gyenge Tibor hegedűn, Tóth Péter mélyhegedűn, Petró András pedig gordonkán jeleskedik. Remekül megválasztott műsorukhoz két kiváló művészt fogadtak körükbe: Vincze Eszter fuvolistát és Szekendy Tamást, akit már mindenféle billentős hangszeren hallottunk játszani - nem is akárhogyan -, ezúttal zongorán működött közre.

A kamarazenélés roppant kockázatos műfaj: egy-egy szólamot egyetlen muzsikus képvisel, mindent elronthat, hiszen nincs ott a szólamtársak sok mindent elfedő szolidaritása, és mindent tökéletessé tehet. Itt szerencsére az utóbbit tapasztalhatta meg a szép számú közönség.

Wolfgang Amadeus Mozart D-dúr fuvolanégyese a zeneszerző minden erényét megvillogtatja. A fuvola uralkodik a darabon, hiszen átható hangja kiköveteli magának a vezető szerepet. És ebben a szerepben Vincze Eszter megmutatta, hogy szakavatott művésze hangszerének. Pici versenyműnek tűnik az első tétel: a fuvola a három vonóssal felelget a klasszika szabályainak megfelelő, előre kiszámítható, de meg nem unható módon. A lassú második tétel még Mozart életművén belül is gyöngyszem: az egyik legandalítóbb zene, hiszen a három vonós csak penget, a fuvola meg efölött énekel. Szinte sajnáljuk, amikor a rövidke tétel véget ér, de erre aligha érhetünk rá: a pergő, gyöngyöző, humorral teli zárórondó a főtéma ismételgetései közé sok ötletet csempész. Igazi körtnc.

Alig negyed század telt el a következő mű szerzéséig, de ezalatt nagyot fordult a zenei világ. Pedig az itt előadott G-dúr triót szerző Beethoven ekkor még harminc sem volt. Az egész mű csupa oroszlánköröm. Erőteljes dinamika és ritmus egyéni szólamok. Rengeteg szín, holott csak vonóshangok állnak a szerző és a játékosok rendelkezésére. A lassúcska második tétel dallamában lefojtott vágyak feszítenek. És a harmadik tétel! Milyen messze van már ez a Scherzo az éppen kimúló század kötelezővé vált menüettjeitől! A vendég nélkül maradt trió pedig önfeledten játszott, még nézni is élvezet volt őket.

A szünet után Szekendy Tamás csatlakozott a hármashoz, Schumann Esz-dúr zongoranégyese következett. Mint megtudtuk, a zeneszerző Clara iránti mindent elsöprő szerelmének vihara dagasztja benne a vitorlákat. Az első tétel még erősen magán viseli a nagy elődök hatásának nyomait; a szokványostól eltérő módon második helyre rakott Scherzo viszont már minden, csak nem tréfa: leginkább démonok vagy boszorkányok tánca lehetne. Utána következik a csúcspont: az Andante cantabile jelzésű lassú tétel. A mű egészén uralkodó zongora át-átengedi a szólamot hol mindhármuknak hol meg egyenként mindegyik vonósnak, még a máskor kissé elnyomott brácsa is több mondatot dalol el a zongora hangja fölött; a tétel befejezése olyan gyönyörű, hogy szinte félelmetes. Egyszer csak a mélyhegedű elfúló hangja marad egyedül: valami elfogyott, visszahozhatatlanul elszállt. Talán jó, hogy a finálé szapora versengése oldja fel a szinte túlzott emelkedettséget. Tisztesség ne essék szólván, engem ez a zárótétel afféle lóversenyre emlékeztet, rohan, dobog benne minden, aztán látványosan beesik a célba. A jogos sikert az együttes ráadással hálálta meg: nem is lehetett mást megismételni, mint a csodás lassú tételt; így még egyszer gyönyörködhettem a nekem amúgy is kedves brácsa hangjában.

Nagy öröm, hogy saját zenészeink mindenben kiállják a versenyt messziről jött, tiszteletreméltó vendégeinkkel.

Cholnoky Péter