Kultúra

Miért szeretjük a Don Giovannit? - 2011.04.19.

2011. április 19.

Utolsó előadásához érkezett a Savaria Szimfonikus Zenekar operabérlete, méltó megkoronázásként Wolfgang Amedeus Mozart Don Giovanniját adták elő az ötödik esten.

A történetet számtalanszor dolgozták fel, de a Lorenzo da Ponte szövegkönyvére készült opera bizonyára a legismertebb. A történet kissé szövevényes. Szokásom szerint előre elolvastam az opera tartalmát az operakalauzban, de bár ne tettem volna! A sok mellékes ármánykodás és csel ismerete teljesen fölösleges: inkább hagyatkozzék az ember Mozart zenéjére és saját fülére, kiválóan fogja követni az események hangulatát és lényegét. És az ékes olasz szöveg is sokat segít: még aki egy szót sem tanult a taljánok operára termett nyelvéből, el-elkap egy-két eligazító szót. Olyan ez, mint az olasz földön olasz nyelven kapott eligazítás: mindenki megérti. Végül is egyszerű a mondandó: Don Giovanni fékezhetetlen hódítási vágya átgyalogol mindenen és mindenkin, a kormányzó meggyilkolásával azonban kivívja magának a méltó büntetést: a pokol nyeli el. Persze tudom, hogy kisebb könyvtárat tölt meg a Don Juan jelenség elemzése és a feldolgozások elemzésének elemzése.

Idegen vendégkarmester vezényelt: Martin Sieghart. Mit vezényelt! Együtt játszott a szereplőkkel, remekül kézben tartva az egész előadást. A vonósokat ismét csak az újabban divatos ülésrendben helyezte el: balról kezdve félkörben: első hegedű, cselló, brácsa, második hegedű. A nyolc énekes közül ketten voltak honiak: Kolonics Klára (Donna Elvira) és Geiger Lajos (a címszereplő).

A színpad és díszletek nélküli előadást remekül oldották meg. Csak a hölgyek különböző színű ruhája tekinthető úgy-ahogy jelmeznek (Donna Anna: fekete, Donna Elvira: piros, Zerlina: zöld). Az urak szinte azonos öltözékben léptek elő. Szórakoztató a hat kottaállvány, ennek a szereplők magasságának rendkívül eltérő volta miatt szükséges fel- és leeresztgetése mulatságos, mondhatni bravúros, de egyáltalán nem vonja el a figyelmet a műélvezetről.

A leghálásabb szerep persze Leporello figurája. De ezúttal jogosan aratta a legnagyobb tapsot alakítója, a gyönyörű hangú Martin Achreiner. Ha csak énekelt volna: láttatott mindent, véges-végig. Már a kezdet is sokat ígér: a nyitány végén lopakodik be a bal ajtón és nyomban érzékelteteti faltámasztásaival, be-beleséseivel, hogy roppantul unja, hogy csélcsap gazdájának kell őriznie lépteit. Ezt bizony látni kellett! Az összes többi szereplő szépen énekelt: Ingrid Kaiserfeld (Donna Anna), Sieglinde Feldhofer (Zerlina), Arthur Espiritu (Don Ottavio), Jens Musger (Masetto) és Sorin Coliban (a kormányzó illetve szobra).

A kis létszámú Erkel-Szent Márton Oratorikus Kórus (karigazgató: Horváth Imre) mindig pont időben szüremkedett be szinte észrevétlenül a bal ajtón és tűnt el hamar, mihelyt nem volt rá szükség.

Felejthetetlen előadás volt. Kell nekünk ennél jobb?

Várjuk a folytatást az új évadban!

 

Cholnoky Péter