Kultúra

Káel Csaba remekelt az újjáépített Iseumban - 2011.08.28.

2011. augusztus 28.

Végre újra A varázsfuvola az Isis-szentélyben! Augusztus 19-én, 21-én és 23-án este élvezhette a szombathelyi és az idelátogató közönség Mozart talányos (vagy éppen nagyon is schikanederes) meséjét.

Mind a háromszor telt ház előtt, eleinte még rettegve az időjárás szeszélyeitől, a harmadik estére már csak a hőgutától tartva.

Az opera kedvéért jegyet váltó közönség a megújult építményeket csak felületesen és kívülről ítélhette meg, de hát van még időnk tüzetesen megismerkedni a korhű makettre emlékeztető templommal és a hozzá tartozó üvegépületekkel és főként tartalmukkal.

Ezek az öröm estéi voltak. Az élő és szabadtéri előadás kettős varázsa sok apró szeplő megbocsátására késztetne, de ilyen nem sok akadt. A látványos szentélybejárat előtti aprócska teret remekül használták ki: a zenekar a „színpad" és a közönség közé fért, az énekkarnak is találtak megfelelő helyet és az szűk játékteret ügyesen megnövelték a zenekari árok körbejárhatóságával. A timpanonra és a jobboldalt a magasban lebegő hatalmas léggömbre a hangulatot aláfestő képeket vetítettek (például a nyitány alatt a sárkánykígyó fenyegető képét, vagy Tamino beleszerelmesedő áriája alatt Pamina arcképét, üresjáratok idején meg Wolfgang Amadeus Mozart saját kezű aláírását). A léggömb alatt függő léghajókosár is szerepet kapott: a három fiú első megjelenésekor a kosárból vált láthatóvá. A jelmezek ízlésesen visszafogottak voltak, de azért az Éj királynője igazán pompás és fejedelmi ruházattal vonta volna magára a közönség tekintetét, ha ezt fejedelmi termete és csodás nem múlta volna felül.

A várakozás ideje előtt a nyitány első taktusa tudatta ismételten a közönséggel, hogy ideje helyét elfoglalni az ideiglenes ácsolatra került, jó lelátást adó, kényelmes székeken. Jó ötlet volt az utcai forgalom elterelése, így semmi nem zavarta meg a zenei élvezetet. A mai irányzatnak megfelelően az eredeti német nyelven hangzott el a dalmű, diszkréten, oldalt elhelyezett fényszövegen olvashatta a közönség a magyar szöveget.

Senki sem bánta, hogy kis késéssel kezdődött meg az előadás, nyilván érdemes volt megvárni, míg a sötétedés elérte kellő mértékét. A végre elcsöndesedő közönség tapsa fogadta Rodrigo de Carvalho karmestert. És ekkor megszólalt Mozart muzsikája.

A legparádésabb szerep a világklasszis Miklósa Erikának jutott; éneke, megjelenése, játéka nem keltett csalódást. Hogy is kelthetett volna, hiszen ezt a szerepet már a legrangosabb helyeken énekli sok év óta. A leghálásabb szerep azonban a madarászé, Papagenóé. Kálmán Péter remekül használta ki a lehetőségeket, a kifogástalan éneklésen kívül mozgása, arc- és testjátéka nagyban hozzájárult személyes sikeréhez. Mozart (vagy talán Schikaneder) jobban tette volna, ha párját, Papagenát (Zavaros Eszter) nem csak az opera második felében szerepelteti. A későbbi madarászné fellépése minden tekintetben illúziót keltő volt.

De hát először Tamino herceggel találkozik a közönség: a szép hangú, délceg Boncsér Gergely megfelelt minden várakozásnak. Bretz Gábor Sarastro szerepében a főpap fenséges, kissé merev, a történetnek megfelelő, de azért túlzottan mindent megbocsátó viselkedését jól mutatta be. A tintaszínű Monostratos összetett alakját kitűnő sminkben és ruházatban, szép hangon Kiss Tibor jelenítette meg.

A csoportos szereplők is kiválóak voltak. A három hölgy (Fodor Beatrix, Galambos Lilla és Szolnoki Apollónia) eltérő termetét feledtette a jelmeztervező (Nagy Viktória) ügyes fogása: a kék azonos árnyalatában három különböző ruhát adott a hölgyekre, akiknek éneklését ragyogó harmónia itatta át. A három fiút a debreceni Lautitia Gyermekkar ifjú szólistái énekelték, értesüléseim szerint esténként más-más felállásban. Megpróbáltam a háromnál több, de legfeljebb kilenc gyerek nevét megtudni, sajnos sikertelenül, pedig megérdemelték volna a név szerinti említést. Marad karigazgatójuk, Nemes József név szerinti méltatása. Magam a 23-i előadáson hallottam őket, igazi gyerekhangon szólaltak meg, tisztán, hibátlanul. A két őrt álló pap a kis szerephez képest csodálatosan, erőteljesen, szuggesztív módon énekelt.

A recitativókat narrátorral váltották ki; Fellegi Balázs német kiejtése és hangsúlyozása némi kívánni valót hagy maga után, de ez nyilván csak a német anyanyelvű közönséget (vajon hányan lehettek?) zavarhatta, bár ez nyilván semmit sem von le a zenei élvezhetőségből.

Az Erkel - Szent Márton Oratórikus Kórus tagjait egész idő alatt láthattuk, karénekük tökéletesen belesimult az operába, ez is karigazgatójuk, Horváth Imre és persze az összes kórustag szorgalmát és becsvágyát dícséri.

Mozart utolsó befejezett műve a szövegkönyv furcsaságai ellenére meghatóan gyönyörű. A véletlen úgy hozta, hogy az előadás előtti napon láttuk a telvízióban az Amadeus című filmet. A Salieri mérgezési történetét erősen felfújó rendezés a Varázsfuvolának a Requiemmel párhuzamos sietős, a vég által keservesen sürgetett megkomponálását viszont hűen mutatja be. Az operát hallgatva aligha hinné el az ember, hogy a halál árnyékában ülő szerző szinte utolsó sóhajtása ez a máig ható, eleven zene!

Köszönjük meg a rendezőnek, Káel Csabának, az összes szereplőnek ezt a szép estét, no meg mindazoknak, akik a háttérben működve életüket és vérüket adták a sikerért! Viszontlátásra egy év múlva, ugyanitt!

 

Cholnoky Péter