Ünnep: harminc éves a Capella Savaria - 2011.11.13.

E hó 9-én napra pontosan töltötte be harmincadik életévét a mi Capella Savariánk! A Bartók terem tömve, hála Istennek mindenféle korú ünneplőkkel.

Az összekötő szöveget Kaszap Sára mondta el, a szokottnál is elegánsabb megjelenéssel és kellemes orgánummal. Én most tudtam meg, hogy énekkarosként többször együtt lépett fel a Capellával.  Emlékezetes maradt neki és most már nekünk is, hogy amikor Párizsban a Saint Germain des Prés (vagy írjam magyarosan: Mezőszenthermán?) templomban előadandó hangversenyük előtt volt az előadóknak egy lyukas órájuk és ez alatt természetesen igyekeztek picit megismerkedni Párizzsal, a templomhoz lélekszakadva visszaérve hosszú sorokat láttak kígyózni a bejáratok előtt, megkérdezték a sort állókat: Mi készül itt? Csak nem valami nagy esküvő? Dehogy - volt a válasz - mi a Capella Savaria hangversenyére szeretnénk bejutni.

Puskás Tivadar polgármester köszöntője minden volt, csak nem szokványos beszéd, a közönség nevében ezúton is köszönöm! Vas megye képviselője pedig díszes oklevelet adott át Kalló Zsoltnak. Aztán megkezdődött a muzsika.

Elsőként Georg Friedrich Händel g-moll concerto grossója hangzott fel. Épp negyven éve vettem meg vacsoráim mellőzésével megtakarított pénzemből a Champs Elysées egyik előkelő lemezboltjában a szerző összes ilyen műfajú művét, akkor nagyon tetszett az óriási zenekarral előadott csillogó barokk zene. Most meg mindössze egy tucatnyi korhű hangszer szólt, és bizony ez sokkal szebb így. Külön öröm volt, hogy minden ismétlési előírást betartottak, amit különösen a nyitány eljátszásakor legtöbbször elsinkófálnak.

Ezután is Händelt hallottunk, nem akárkivel: Zádori Máriával, a Capella leghűségesebb külsősével. Még fiatalabb volt megjelenése aranyozott fekete ruhájában, mint 30 évvel ezelőtt, hangjáról nem is beszélve. A szász szerző olaszországi éveiből való kantátát adtak elő: Notte placida e cheta (Csendes és nyugodt éjszaka). Szűnni nem akaró taps.

A szünet után két Telemann-mű következett, előbb az e-moll versenymű fuvolára, hegedűre és zenekarra: a varázslatosan puha hangú barokk fuvolát Bertalan Andrea fújta, a hegedűszólót Kalló Zsolt játszotta. Kívülállóként nehéz megmondani, melyikük szólama csillogóbb és nehezebb, a fuvola behízelgő hangjával persze picit jobban érvényesült.

A zárószám az érett barokk egyik csúcspontja: a termékeny szerző D-dúr szvitje. Ehhez a kis zenekar erőteljesen kiegészült, üstdob, még több fúvós, összesen húsz főre: igazi királyi örömzene a legcsillogóbb hangnemben. Talán nem tévedek, amikor azt állítom, hogy a zenekar és közönsége együtt úszott e zene örömében. Meg is kellett ismételni a zárótételt.

A mostani zenekar két tagja is már az alapítástól kezdve öregbíti a külföldön is jól ismert együttes hírnevét. Tudom, hogy szinte lehetetlent kérdezek: nem lett volna-e stílusos, ha a zenekar alapítója itt nyújt békejobbot a mostani vezetőnek? Vagy legalább a neve elhangzik?

Sebaj, majd a 40. születésnapon! Addig is muzsikáljanak nekünk minél többet!

Cholnoky Péter