Zágon felé mutat egy halovány csillag - 2011.04.01.

 A Rákóczi u. 14. számú házának omladozó falán szürke tábla teszi közzé a szemmagasság fölé is figyelmes járókelők számára a Nagyságos Fejedelem tetteinek rövid összefoglalóját.

II. Rákóczi Ferenc születésének 335. évfordulóján e tábla előtt gyűlt össze kéttucatnyi híve, hogy a 21. század díszletei - Iseum-építkezés és berregő autók, buszok - között félórára feleleveníthessék szívükben a kuruc kor emlékét és hangulatát.

Az ünnepség felvezetéseképp Kukor Ferenc, a Rákóczi Szövetség Szombathelyi Szervezetének alelnöke kiemelte, hogy a Szövetség a Fejedelem emlékének ápolása mellett küldetésének tartja a Felvidék kiemelkedő szülötteiről való megemlékezést is. Ennek jegyében mondta el, hogy március 13-án a nyitraújlaki katolikus templomban háromnyelvű táblát avattak a 20. század legnemesebb lelkű mártír politikusának, a 110 éve született Esterházy Jánosnak szülőfalujában. Az esemény történelmi jelentőségét érzékelteti a tény,  hogy ezen a napon a templomban 1945 óta először hangzott el magyar szó...

Majd Csehi József, a Rákóczi Szövetség Szombathelyi Szervezetének elnöke számolt be a magyar-lengyel barátság jegyében szervezett poznani utazásáról.

A Bolyai János és a Premontrei Szent Norbert gimnázium tanulói Rákóczi Vallomások című művéből idéztek, majd elhangzott Petőfi Sándornak egy kevésbé ismert verse (Rákóczi), melyről a költő így emlékezett meg naplójában: "Nagypéntek napja!... Röpülj át száztizenhárom esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet, mely sötét szárnyadra esett szememből, s hullajtsd azon férfi kezére, ki akkor és ott szűnt meg élni. Ez nagy férfi volt, és az ő keze szent; megszentesítette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott... Kiesett kezéből a kard, s a hősből földönfutó lett, és míg otthon csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag díjából lakomázott, addig ő száműzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száztizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kívülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja? Oh Rákóczi!..."

Az ünnepség szónoka Kapiller Sarolta, a Vas Megyei Önkormányzat Kulturális és Sport Titkárságának vezetője volt. (Beszéde alább olvasható.)

A megemlékezés végén a Rákóczi Szövetség Szombathelyi Szervezetének nevében Csehi József és Tóth Péter, a Honderű Asztaltársaság nevében dr. Cholnoky Péter és Berzsenyi Zsolt helyezték el koszorúikat. Befejezésképp a résztvevők közösen elénekelték a Himnuszt.

Jósa Judit

II. Rákóczi Ferencre emlékezünk

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelemnek olyan személyisége, akinek hatásához csak Zrínyi Miklós és Kossuth Lajos alakja és teljesítménye mérhető.

Politikai pályafutása, külső életútja mellett példaértékű az a belső fejlődés, amelyet megtett és Vallomások című önéleti írásában hátrahagyott az utókornak. Ezen írása utolsó mondatában így vall:

„Aki ezt írta, Uram, teelőtted hamu és féreg, minden bűnösök legbűnösebbike, ámde a világ előtt: II. Rákóczi Ferenc, a Szent Római Birodalom hercege, a Te kegyelmedből Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek grófja, Munkács, Sárospatak, Regéc, Szerencs, Ónod, Somlyó, Lednice örökös ura, aki lelke hálájának jeléül és a szeretet zálogaként írását hátrahagyta Keresztelő Szent János grosbois-i kamalduli szerzeteseinek, akiknek szent életétől és példáitól vezetve és Isten kegyelmétől segítve mindezeket megtapasztalta, hogy nyilvánvalóvá váljanak a te csodálatos tetteid, Uram…”

Történelmünk nagy alakjairól él bennünk egy gyerekkori és egy érett fejjel alkotott kép. Az én Rákóczi-képem, vele kapcsolatos első emlékeim alapján az a Mányoki-kép, amely ősi székely családokban a legádázabb diktatúra idején is ott lógott a tisztaszoba falán, s mindig tartozott hozzá egy gondosan rejtegetett, sütőbe, kéménybe menekített piros-fehér-zöld zászló.

Felnőttkori Rákóczi-képem a Vallomások utolsó sorában elénk rajzolt, világ előtt öntudatos, tekintélyt parancsoló államférfi, akit Isten előtti alázat, szilárd erkölcsi értékrend jellemez.

Rákóczit sorsa a szabadságharcos szerepre predesztinálta. Ma úgy mondanánk, megrögzött ellensége volt a rendszernek és a hivatalos hatalomnak, s ha a huszadik században élt volna, kötél, gulág, zsákutca lett volna osztályrésze.

Saját korában a Nagyságos Fejedelem útja az öntudatosodástól a szabadságharcon át Franciaországba, majd Törökországba vezetett, mert ha nem emigrált volna, a bakó tőkéjére kellett volna hajtania a fejét, mint családja kivégzett tagjainak.

Apja, I. Rákóczi Ferenc részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, s mivel a szervezkedésnek véres csőd lett a vége, a sikertelenség az apa korai halálába torkollt.

Anyja, a hős Zrínyi Ilona, akinek apját, Zrínyi Pétert a Wesselényi-féle összeesküvés után lefejezték. A hős asszony három évig védte Munkács várát olyan elszántsággal, hogy a vár védelmét csak a belülről jövő árulás verhette le.

Megismételhetjük tehát, hogy Rákóczit sorsa szabadságharcosnak predesztinálta.

Cum deo pro patria et libertate: ez áll a fejedelem piros selyemzászlóin, melyeket Brezánból küldött tarpai, vári, beregszászi jobbágyok számára, és olyan emberek sorakoztak zászlói alá, mint Esze Tamás, Pap Mihály, a kisnemes Major János, Kiss Albert, akik elszánt kísérői voltak a császáriak és a nemesi vármegyék megtámadására.

Rákóczinak sikerült a semmiből nemzeti hadsereget teremtenie. A jobbágyság megmozdulása emelte nemzeti mozgalommá a főúri összeesküvést, s ezzel egyidőben Rákóczi megszabadult neveltetése gátlásaitól. Pénzt veretett, nemzeti viseletet honosított meg. Felismerte, hogy Isten előtt egyenlőek vagyunk, s erre alapozta a közteherviselés kötelezettségét, a harcoló jobbágyok felszabadítását. Felismerte, hogy a népre egyszerre nehezedik a külső és a belső elnyomás. Francia segítséggel elnyerte az erdélyi fejedelemséget a császári hatalom ellensúlyozására. Az általa létrehozott magyar kuruc állam olyan konföderáció, ahol gyakorlatilag megszűnt a királyság. Az ónodi országgyűlésen vezetésével megtörtént a Habsburg-ház második trónfosztása.

Rákóczi követeléseit keresztülvitte, hiszen a szatmári béke elérte azt, hogy nem volt megtorlás. A legnagyobb áldozatot ő hozta, hiszen soha nem térhetett vissza szülőföldjére.

Az 1715. évi törvénycikket kellett a császárnak 1906-ban eltörölnie, hogy a Nagyságos Fejedelem hamvai hazatérhessenek. A szabadság szelleme tovább élt és ma is arra kötelez bennünket, hogy ha ellabancosodnánk, engedjük szabadon Rákóczi szellemét.

Az államférfi, a szabadságharcos, a hazafi mellett azonban ott van személyiségében az Istennel párbeszédet folytató, alázatos ember, aki XIV. Lajos kedveltjeként sem a főúri mulatságok, vadászatok gondtalan időtöltését választotta, hanem visszavonult a kamalduliak Grosbois-i kolostorába, hogy számbavegye élete égiektől vezérelt fontos mozzanatait és további sorsának egyetlen lehetséges útját, a Teremtő parancsainak tiszteletben tartását.

Képzeljük el, hogy 1716 karácsonyán a negyvenéves Rákóczi pislákoló gyertyafény mellett Szent Ágoston vallomásait olvassa a kamalduliak kolostorában és kopognak ajtaján. Szigorú napirendje volt. Éjfél után, egykor kelt, ima, zsolozsma, mise, délelőtt fizikai munka, délután olvasás, írás, hét óra tájban lefekvés. Ezen az estén kopognak az ajtón, a fejedelem ajtót nyit Nagy Péternek, minden oroszok cárjának, aki kíváncsi a nagyhatású államférfi visszavonult életére.

Rákóczi nekünk is ajtót nyit, és bepillanthatunk mindennapjaiba, az Istenhez fordulás titkába, a fejedelem szívébe, melyet végrendeletileg a kamalduli kolostorban hantoltatott el, s amelyről azóta se tudjuk, hogy hol van. Ha elcsendesedünk egy pillanatra, akkor felfedezhetjük, hogy Rákóczi szíve bennünk van, köztünk, a porladó kövekben, abban a mondatban, amelyet így fogalmazott: „Tebenned érzem magam, Jézusom, és ezért nem Betlehemben foglak keresni, hanem a szívemben.”

Ez a szív kötelezte hűségre Mikest és társait, a hűségre, amely az életnél is fontosabb, s amelyről Lévay József így ír:

„Egyedül hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szép zúgását –

Egyedül, egyedül

A bujdosók közül

Nagy Törökországban!...

Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó

Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó

Tenger haragjában!”

Rákóczi lelke itt lebeg, most is, ma is, mindaddig, amíg nagy Magyarország határain belül és kívül vannak és lesznek szabadságszerető, hazaszerető és Istent szerető magyarok. Mindaddig, amíg bárhova vetődjünk is a világban, „Zágon felé mutat egy halovány csillag”.