Múltidéző sorok - 2010.10.26.

A Honderű Asztaltársaság az eddigiektől eltérő módon emlékezett az 1956-os eseményekre. Összejövetelükön dr. Molnár Rezső olvasott fel négy emblematikus verset, Tamási Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula és Jobbágy Károly korszakot idéző költeményeit, majd Tóth Péter mondta el gondolatait, és közvetett, ám személyes emlékeit. Ez utóbbiból következnek részletek.

Tisztelt Hallgatóim! Ha 1956 októberére gondolok, különösen egy ilyen (vagy ehhez hasonló) versösszeállítás után, természetesen a korszak írói, költői jutnak eszembe az elsők között. Örkény István nevezetes szavai a hazugságról, Németh Lászlónak az Emelkedő nemzet című vallomása. Az Irodalmi Újság november 2-ai száma, amelyben Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Tamási Lajos és Kassák versei, patetikus figyelmeztetései, önkritikus sorai napvilágot láttak. Ez a lap közölte Illyés Gyula elhíresült költeményét és a Magyar Írók Szövetségének emelkedett hangú nyilatkozatát is. Ha gondolatban végiglapozom a korszak napilapjait, hetilapjait, felidéződik Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András tekintete. Egy fényképsorozat az 1956. október 6-ai temetésről. Ott áll egymás mellett Dobi István, Hegedűs András és Marosán György, egy másik képen Rajk Júlia és fia, egy harmadikon pedig szuronyos, rohamsisakos katona és egy középkorú hölgy között az esernyőjét tartó Nagy Imre. És visszhangzanak az eseményről beszámoló újságíró megrendült szavai: „A kommunista párt temeti önkezével elpusztított mártírjait!" És később: ez „soha többé" nem fordulhat elő. Vajon sejtették-e, hogy milyen elemi változások kezdődtek el? Gondolta-e valaki, hogy a gyászoló politikusok egyike néhány hét múlva a szovjet csapatok behívást kezdeményezi, míg a másik rádión jelenti be: „Csapataink harcban állnak."

Tisztelt Hallgatóim, Kedves Emlékezők! Nem hagyományos beszédre, nem leltárszerű esemény-összefoglalóra készültem. Emlékeket, képeket, verssorokat idézek, én, aki nem is éltem a forradalom napjaiban. De vannak emlékeim olyan időkről, amelyekben felszínre tört egy nemzet szabadságvágya. (Sajnos azt is a bőrömön érezhettem Önökkel együtt, hogyan lehetett elsikkasztani, eltorzítani, zsebre vágni a jobb szándékokat.)

Ha a forradalomra gondolok, Petőfi sorai jutnak eszembe: „Ismét magyar lett a magyar"; aztán Ady lelkesültsége: Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek." A korabeli dokumentumfilmekből felidéződnek a Bem-szoborhoz vonulók fegyelmezett sorai. Nem tudom, milyen diplomáciai háttértárgyalások folytak ezekben az órákban, azt sem, hogy kik és milyen indítékból hajtották végre az aljas provokációkat, de a Sztálin szobrát ledöntő szabadságigény ma is megborzongat.

Hányféle lehetett ez a forradalom? Bizonyára másként látta, dideregte az a csalódott párttitkár, aki félelmében elégette a párttagkönyvét, mást remélt tőle a börtönéből szabadult egyházi méltóság, mást a „búzagyárba kényszerített", kuláknak bélyegzett parasztember. Volt, aki tizenéves diákként akkor tartott kezében először csőre töltött fegyvert, és volt, aki kitette az első becsületkasszát egy pesti bolt törött kirakata elé.

Mit láthattak, hallhattak a fővárosi eseményekből vidéken? Már korábban tudhattak a Petőfi Kör forrongó gyűléseiről, aztán az egyetemisták követeléseiről, hallhatták a rádióban elhangzó ellentmondásos nyilatkozatokat a tüntetések engedélyezéséről és betiltásáról. Másnap a megyeszékhelyeken ingyenes röplapként jelentek meg a politikai napilapok. A jól ismert, általam is idézett, szinte közhelyszerűen felsorolt eseményleltárakat érdemes kiegészíteni az ott olvasható tájékoztatások, felhívások részleteivel: „Az [1956. október 24-én] újjáválasztott Politikai Bizottság tagjai: Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedüs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán."

A Központi Vezetőség az alábbi felhívást intézte az ország lakosságához: „Munkások, elvtársak, dolgozók! A dolgozó nép ellensége, a reakció sötét hordája - kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását - kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros fontos középületeit és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva, gyilkolt, rabolt, rombolt és gyújtogatott. [...] Kemény visszavágással vegyétek el örökre az ellenforradalmi banditák kedvét attól, hogy kezet emeljenek a magyar nép államára."

És újra feltehetjük a kérdést: hány arca, hány tükörképe volt a forradalomnak? Annak az elemi erejű megmozdulásnak, amelynek mártírjai hittek a szabadság lehetőségében. A névtelen pesti sráctól a hivatásos katonáig mennyi vágy, mennyi mozgatórugó! Emberek, akik a Tűz csiholójához hasonlóan életüket kockáztatták egy eszméért.

Egy nemzet nem viselhet mártír sorsot. De súlyos vétséget követ el, ha megfeledkezik azokról, akik áldozatot hoztak érte.

Tóth Péter