Közélet

A kommunizmussal sokat veszített az ország - 2011.02.26.

2011. február 26.

Kémkedés és a szovjet hatalom megdöntésének kísérlete. Nem tudni, hányan lehettek, akiket nem sokkal a kommunisták hatalomra kerülése után ezekkel a koholt vádakkal ítéltek el, és küldtek a Szovjetunió valamelyik munkatáborába. A szombathelyi Fekete Iván papírjain is éppen ez a két kifejezés szerepelt, miután 1948-ban letartóztatták. Ő is a kommunizmus egyik áldozata.

Fekete Iván 19 éves volt, amikor Mórra utazott, hogy korábban ludovikás tisztként szolgált nagybátyját figyelmeztesse: nincsen biztonságban, a hatóságok keresik. Még mielőtt találkozhattak volna, az utcán letartóztatták, hazahozták Szombathelyre, ahol az Államvédelmi Hatóság épületében, a Király utca 14-ben tartották fogva. Innen Budapestre került, a Hadik-laktanya börtönében többször is kegyetlenül megkínozták. Miután átadták a szovjet hatóságoknak, Ausztriában, Neukirchenben mondta ki felette az ítéletet a Szovjet Hadsereg Katonai Törvényszéke: 25 évi kényszermunkára ítélték. Így került Szibériába, egy Jeges-tenger partján lévő táborba, ahol nikkelbányában dolgozott 55 magyar és még mintegy 3600 különböző nemzetiségű, de többségében orosz és ukrán fogollyal együtt. Több lágerben is megfordult. Mint mondja, valóságos rémálom volt az ott töltött idő, nem kívánja senkinek az átélt szenvedéseket: volt, hogy mínusz 50 fokban kellett dolgozniuk, de a bányában sosem volt melegebb mínusz 5-10 foknál. Táplálkozásuk meglehetősen egyoldalú volt, majdnem mindig zabot kaptak levesnek vagy kásának elkészítve. 1953-ban, Sztálin halála után valamit javult a helyzetük, még egy kis fizetés is járt a munkájukért, s többen hazajöhettek. Őt akkor még nem, csak 1955-ben engedték el.

>>> Tovább a galériába >>>

„Az a borzasztó, hogy nemcsak az én életemet tették tönkre, hanem a családomét is. Szegény anyámat nagyon megviselte, hogy évekig azt sem tudta, hol vagyok, mi történt velem. Hiába írt mindenhova, a Vöröskeresztnek, az Igazságügyi Minisztériumnak, mindenhonnan azt a választ kapta, hogy a „felkutatásom nem járt eredménnyel". Amikor pedig végre hazajöhettem, esélyem sem volt a tanulásra, csak segédmunkásnak vettek fel, azt is protekcióval." - meséli keserűen. Még 1989-ben is hiába kérte a rehabiliációját, csak jóval a rendszerváltás után, 1996-ban kapta meg.   

Iván bácsi most 83 éves. Már megbékélt a sorsával, utolsó munkahelyén nagyon jól érezte magát, megbecsülték, és már-már felnőtt unokáiban is sok öröme van. Azt azért megjegyzi, hogy a mai generációnak többet kellene tudnia arról, milyen bűnöket követtek el milliók ellen a kommunizmus jegyében. Persze nem csoda, hogy a fiatalok semmit sem tudnak erről, hiszen közel 50 évig ezekről a dolgokról senki nem beszélt. Ezért minden iskolást el kellene vinni a Teror Házába, hogy a fasizmus és a kommunizmus bűneivel egyaránt tisztában legyenek - mondja.
Ő tartja a kapcsolatot még élő egykori sorstársaival,  és minden évben elmegy a szombathelyi megemlékezésre, amelyet hagyományosan a Honderű Asztaltársaság szervez öt másik civil egyesülettel közösen.

>>> Tovább a galériába >>>

Az idei megemlékezés Horváth Csaba szavalatával kezdődött, majd Tóth Péter, a Bolyai Gimnázium tanára mondott beszédet. Mint mondta, már a kommunista eszmét megalapozó ideológia születésével baj volt, hiszen eleve azt feltételezték, hogy valamilyen diktatúrára, ha időlegesen is, de szükség van. Így aztán a kommunista rendszerek úgy tudták megszilárdítani a hatalmukat, hogy először ellenfeleikkel, majd saját elvtársaikkal is végeztek. Mindenki gyanús volt, még azok a szellemi erők is kényelmetlenné váltak, akikre korábban hivatkoztak. Sokan vannak - baloldali gondolkodó - írók, költők, filmművészek és mások, akiknek a műveit kiherélték, megcsonkították.

>>> Tovább a galériába >>>

Tóth Péter szerint az, hogy Magyarországon a baloldali gondolat éppen az első világháború után, a Monarchia romjain szökkent szárba, még tragikusabb következményekkel járt. A Tanácsköztársaság 133 napja nemcsak a következő évekre nyomta rá a bélyegét, hanem a későbbi politikai gondolkodásra is, amely nem tudott megfelelően reagálni többé a jogos baloldali problémafelvetésekre sem, jöjjön az akár József Attilától, Babitstól vagy Radnótitól.

Ha a kommunizmus áldozatairól beszélünk, gondolnunk kell 1945-re is, amikor sokan úgy érezték, nem felszabadulás történt, hanem megszállás. Még maga Bibó István sem ismerte fel a veszélyt, hogy a lenini és sztálini diktatúra örököse, a Szovjetunió mint hatalmas birodalmának gyarmatára tekint Magyarországra. S ennek éppen az lesz a következménye, amitől Németh László 1943-ban nagyon óvott: az erőszakos kollektivizálás, a munkásréteg proletarizálódása és az értelmiség megfosztása elemi jogaitól.

A hatalom számára 1947, a kékcédulás választások után gyanús lett mindenki, először az önálló szociáldemokratákat sikerült felszámolni, aztán a társutasokat és végül saját elvtársai ellen fordult a rendszer. A Rajk-temetésen ugyan elhangzott a nevezetes beszéd, hogy kommunisták soha többé ne lőjenek kommunistákra, azaz ne ismétlődjön meg az, ami a koncepciós perek idején történt, 1956. november 4-e után azonban szinte „egy lendülettel" történt meg a leszámolás és a hatalmi garnitúraváltás - a rendszer ilyen értelemben megreformálhatatlan - mondta Tóth Péter.

Az elmúlt évtizedekben tízezreket figyeltek meg, és mindenkinek megvolt az esélye, hogy akár az egyik, akár a másik oldalra kerüljön. Mindez eltorzította a politikát, az irodalmat, de még a mindennapi szóhasználatot is - hangzott el. Sokat veszített az ország: halottakon kívül például bizalmat, s a kollektív gyanakvás még a szomszédos népek kapcsolatát is beárnyékolta.

Mindezek ellenére „nem a harag vagy a bosszú vezérel minket, hanem az emlékezés, a tisztesség, amely nélkül nem lehetünk emberek" - zárta gondolatait Tóth Péter.

>>> Tovább a galériába >>>

Az ünnepi beszéd és a közös ima után a megemlékezők gyertyákkal és mécsesekkel vonultak át a Király utcába, ahol a civil szervezetek képviselői megkoszorúzták az egykori ávós ház falán lévő emléktáblát.

>>> Tovább a galériába >>>

 (ti)

Fotók: Makrai Tamás