Közélet

Győztesen várták haza őket - 2011.01.13.

2011. január 14.

A Don-kanyar mára szinonimája lett a szenvedésnek, az értelmetlen pusztulásnak. 1942-ben 200 ezer ereje teljében lévő magyar katona érkezett az orosz frontra, ahonnan később csak 80 ezren tértek haza. Évtizedekig még beszélni sem lehetett a 2. magyar hadsereg tragédiájáról, s akik túlélték, hosszú ideig megbélyegzett emberként jártak köztünk, és legfeljebb családi körben meséltek arról, mi is történt velük. Január 12-én Szombathelyen is a Don-kanyarban harcoló katonákra emlékeztek.

Szombathelyen a pápai keresztnél emlékeztek a 68 évvel ezelőtti tragédiára. Puskás Tivadar polgármester nádasdi körzeti orvos nagybátyjáról szólt, akit 1943 februárjában a visszavonuló csapatok vettek fel, de haza már nem érkezett, nem sokkal később meghalt. A polgármester szerint a Don-kanyarban harcoló katonák hősök voltak, hiszen akár életük árán is teljesítették a kapott parancsot. Az utókor feladata, hogy emlékezzen, és köszöntse azokat, akik túlélték a szörnyűségeket, és itt lehetnek közöttünk. 10 évvel ezelőtt még 100-nál is többen voltak köztük a szombathelyiek, ma már csak alig 30-an élek. „A történelem szemtanúi ők, akik emlékeikkel segíthetik a múlt megértését" - mondta.

A megemlékezés a Kálvária templomban folytatódott, ahol a Recski Szövetség Nyugat-dunántúli Szervezetének nevében Kövér István köszöntötte a túlélőket, a hozzátartozókat és a megemlékező szombathelyi résztvevőket. Aztán Papp Ferenc alezredes - aki a Honvédelmi Minisztérium nevében szólalt fel - idézte vissza a 2. magyar hadsereg tragédiáját. Ezen a héten szerte Magyarországon megemlékeznek azokról a magyar katonákról, akik 68 éve a dermesztő hidegben, egy szál fegyverüket markolva próbáltak helytállni a kegyetlen sztyeppei télben. Utolsó erejüket megfeszítve küzdöttek, hogy hazajuthassanak szeretteikhez - fogalmazott.  

Magyarország háborús szerepvállalása 1941-től fordult komolyabbra.  Miután a németek villámháborús tervei szertefoszlottak, egyre komolyabban számítottak a szövetségesek erejére, s így egyre nagyobb számban kerültek ki megszálló csapatok elsősorban Ukrajna területére. Magyarország vezetői folyamatosan szűkülő mozgástérben tehették azt, ami hitük szerint a haza érdekét szolgálta. 1942-ben Ribbentrop, majd Keitel egyre erőszakosabban követelte a magyar erők részvételét az orosz fronton.

A háború után sokáig tényként kürtölték világgá, hogy az akkori magyar politikai elit koncként dobta oda, elpusztulni küldte ki a frontra a magyar hadsereget. Papp Ferenc szerint ennek éppen az ellenkezője igaz: a honvédeket győztesen várták haza. Az országban akkor fellehető legjobb fegyverzettel és felszereléssel látták el őket. Ám a fegyverkezés a trianoni diktátum miatt késve kezdődött, és a honvédséget sem a világhatalmak gigászi harcára készítették fel, hanem csak a környező fenyegető hatalmak ellen. A hadsereg átlagéletkora 35 év felett volt, vagyis a fiatalabbakat itthon tartották az ország későbbi védelmére gondolva.

Az 1942. áprilisi mozgósítás Szombathelyt is érintette, hiszen a városban állomásozó 3. hadtestparancsnokság irányítása alatt számos gyalogos, tüzér, légvédelmi tüzér, műszaki és egyéb csapattest indult útra a kiszállítás első lépcsőjében. A kirakó körletektől még több száz kilométeres menet várt a katonákra, a szerencsésebbek gépkocsival vagy szekéren, de a többség gyalog kellett, hogy elérjen a Don vonaláig. A hadtest csapatai a 2. hadsereg kötelékei között elsőként kerültek szembe az ellenséggel, és már júniusban súlyos veszteséggel járó küzdelmeket vívtak, augusztusban és szeptemberben pedig már a Don melletti hídfőcsatákban is részt vettek.

A hadsereg végső pusztulása 1943. január 12-én kezdődött, amikor az urivi hídfőtől megindult a szovjetek nagy erejű támadása. Az éhes, elcsigázott, téli felszereléssel hiányosan ellátott csapatok a lőszerből és az üzemanyagból is kifogytak. Ebben a kilátástalan helyzetben került  sor a magyar hadtörténetben példa nélküli eseményre, amikor a hadtest parancsnoka, Stomm Marcell vezérőrnagy feloszlatta seregtestét. Mások minden körülmények között haza akarták vinni a rájuk bízottakat, így számos bekerítésből kitörve, óriási túlerővel harcolva vonultak vissza a szétforgácsolódó alakulatok. A kijelölt gyülekezési körleteket februárban érték el, de csak április végén indulhattak haza - idézte fel az eseményeket Papp Ferenc.

A 200 ezer katonából 120 ezren haltak meg, tűntek el vagy kerültek hadifogságba.

A történészek még sokat fognak vitatkozni arról, hogy mit kerestek ezek a katonák az otthonuktól kétezer kilométerre. Azt viszont sosem szabad elfelejtenünk, hogy azok az egyszerű parasztlegények, vidéki tanítók, akik honvédként vagy tartalékos zászlósként kerültek a frontra, kötelességüket messze túlteljesítve helytálltak a borzalmas körülmények között - zárta beszédét az alezredes.

(ti)