Kárpát-medence

Délvidéki útinapló II. - 2010.08.15.

2010. augusztus 15.

Szabadka után délnek vesszük az irányt, Újvidéken át Belgrád felé tartunk. Az úticél: Székelykeve.

2. nap

Másnap sonkás-sajtos burek a reggeli. Ez a szerbek egyik kedvelt „szendvicse", leveles tésztából készítik, és általában joghurttal fogyasztják. Különbözőképpen töltik, húsos, túrós is létezik belőle, és annyira laktató, hogy bizony kifog rajtunk. Én joghurt helyett kávét kérek mellé. Az meg „török", nem a kedvencem, de hát Szerbiában vagyunk ...

A napot Szabadkán, a magyar nyelvű hetilap, a Hét Nap szerkesztőségében kezdjük. Dudás Károly főszerkesztővel beszélgetünk a szerbiai politikai-gazdasági helyzetről. Tőle tudjuk, hogy a 250 fős szerb parlamentben 14-15 magyar nemzetiségű politikus van, közülük 4-en a Magyar Összefogást képviselik. Szerbiában minden nemzetiség nemzeti tanácsot alakíthat, Vajdaságban a 35 tagú Magyar Nemzeti Tanácsnak számtalan, a nemzetiséget érintő kérdésben döntési joga van. Az oktatás területéről két példát is említ a főszerkesztő: két éve úgy döntöttek, hogy az Újvidéki Egyetem magyar nyelvű Tanítóképző Karát Szabadkára helyezik át. Ezzel a korábbi évi 7-8-ról 100 fölé emelkedett a jelentkezők száma. De a Nemzeti Tanács nevezi ki a magyar iskolák igazgatóit is.

A gazdasági helyzetet jól jellemzi, hogy az ország területének egynegyedét kitevő Vajdaság Szerbia GDP-jének 44 százalékát termeli meg, az állami újraelosztásból pedig 7 százalékot kap vissza. Mielőtt még kevesellnénk az arányt, kiderül, hogy ez korábban mindössze 1 százalék volt.

Szerbiában egyébként - jórészt a Vajdaságban - 270-280 ezer magyar él, Szabadkán a lakosság 30-35 százaléka magyar. Nemzetiségi jogaik sokkal szélesebb körűek, mint más határon túli magyarok esetében. Hogy mindez mennyire függ össze azzal, hogy Szerbia az Unióba igyekszik, nem tudom, de Dudás Károly szerint az Alkotmány hosszú távon is védi őket, hiszen a már megszerzett jogosítványok nem vonhatók vissza.

Gyorsan visszasietünk a belvárosba, mert a Városházát belül mindenképpen szeretnénk megnézni, tudjuk, hogy a tanácsterem üvegablakain például a magyar történelem nagy alakjai jelennek meg, de a magyar múlt számos más ponton is tetten érhető. Óriási csalódás, hogy végül mégsem jutunk be, mert túl sokat kellene várni egy csoport indulására, mi pedig kénytelenek vagyunk folytatni az utunkat. Azzal vigasztaljuk magunkat: egy okkal több, hogy visszatérjünk ebbe a lenyűgözően szép városba.

Útnak indulunk hát, több mint 200 kilométer van előttünk Székelykevéig, következő szálláshelyünkig. A térképen közben azonosítjuk a környező vidéket, és memorizáljuk is az egyes tájegységeket, településeket. A Duna és a Tisza által körülölelt Bácskában járunk, jó minőségű fekete föld mindenfelé, szépen megművelt területek, főleg kukorica, hatalmasra nőtt, erős szárú. Topolyán állunk meg először, ahol a település méretéhez képest óriási katolikus templom (Szerbiában a második legnagyobb) hívja fel magára a figyelmet. Tervezője a szabadkai szecessziós „csodapalota" építtetője, Raichle Ferenc, a múlt század elején impozáns neogótikus templomot álmodott ide. Alig kisebb a mi székesegyházunknál, 5 ezer embernek van hely benne, de nemcsak méretei, egynémely festménye is lenyűgöző. Barabás Miklós képeit még a korábbi, jóval kisebb templomból hozták ide.

                   Pál Károly, a Kishegyesi Képviselő-testület elnöke a frissen felavatott Guyon-szoborral

Következő állomásunk Kishegyes, amelynek nevét mostanában valószínűleg sokan megjegyezték: itt született ugyanis a Megasztár-győztes, hangjával csodákra képes Rúzsa Magdi. De azt se felejtsük, hogy ez a település a virtuóz hegedűs, Lajkó Félix szülőfaluja is. Az önkormányzat elnöke (aki itt nem azonos a polgármesterrel) is ezzel a két névvel kezdi, amikor a falu történetéről kérdezzük. Nem mintha a múltból nem lenne mire büszkének lenni, hiszen itt, a „hegyen" zajlott az 1848-49-es szabadságharc utolsó győztes csatája, amelyben a honvédek vereséget mértek a Habsburgokat támogató szerbekre. Guyon Richárd és Jellasics csapatai csaptak össze, nem véletlen, hogy egy héttel ottjártunk előtt éppen a honvédtábornokot ábrázoló mellszobrot avattak a településen. A dicsőséges győzelem emlékét a temetőben is őrzi egy obeliszk, épp a dombtetőn. Miközben arrafelé tartunk, azt is megtudjuk, hogy az eredeti emlékmű a 19. század második felében készült, ám azt az első világháború után lerombolták. A táblákat viszont, amiken a feliratok voltak, valakik megőrizték. Így kerülhetett a sok évtizeddel később, 2000-ben felavatott, de az eredetit mintázó új emlékműre az egykori szöveg, amelynek egy része így hangzik:

„... Honfi szeresd e hazát! Élj, halj érette!
Csak akkor lesz bármely sorban nagy, szabad és a tied!"

Búcsúzóul még a domb aljába sétálunk. A meredek löszfal tövében (korábban szemétlerakónak használták, de a fiatalok megtisztították a területet) rendezik minden nyáron a Dombos Fesztnek elnevezett fesztivált, Vajdaság legnépszerűbb zenei-összművészeti programját, amelyen neves előadók adnak koncertet, emellett kézműves műhelyek, irodalmi estek csalogatják a közönséget.

A szomszédos településen, Bácsfeketehegyen az tűnik fel, hogy szinte minden ház előtt áll egy meggyfa. S valóban, a falu legnagyobb ünnepe is a meggyszüret idejére, június elejére esik - tudjuk meg. A feketére érő, speciálisan helyi fajta minden betegségnek ellenáll, tartják az itt élők, akik lekvárt, bort, pálinkát és még ki tudja, mi mindent készítenek a gyümölcsből. Horkai Zsoltnak, akihez betérünk, 400 meggyfája van, ők „targyi"-nak nevezik a meggyből készült 45 fokos pálinkát. Náluk szinte mindenki főz vagy főzet, csaknem 50 helyen van pálinkafőző berendezés a faluban. A szabályozás engedékenyebb még a nálunk most életbe lépő enyhítéseknél is: személyenként 300 litert főzhetnek házilag. Naná, hogy megkóstoljuk, tényleg finom, úgyhogy haza is hozunk belőle. De ilyen könnyen nem szabadulunk. Kiderül, hogy a vidék fehérboráról is nevezetes, így a Lódi pincészetet is meglátogatjuk. Zalagyöngyéből és olaszrizlingből készül errefelé a legjobb bor, kapunk is egy kis kóstolót. Aztán a nemrég felújított művelődési házat mutatja meg vendéglátónk, ahol táborozók, turisták fogadására is felkészülnek, szálláshelyeket alakítanak ki.

  Tömegsír a temerini temetőben

Az Újvidékre vezető útról kis kitérő Temerin, amely csak egyik szomorú helyszíne a szerb (jugoszláv) partizánok 1944-es vérengzésének. A többségében magyar áldozatok egy része a temetőben tömegsírban fekszik, két végében kopjafa és egy kereszt két évszámmal: 1944-1994.

A különös óra Újvidék jelképe

Újvidéken már nem állunk meg, de a sugárúton, amelyen végigmegyünk, egy pillantást azért vethetünk a hatalmas óceánjáróra emlékeztető, fehér márvány Báni Palotára. Aztán átkelünk a Duna-hídon, hogy a folyó másik partjáról, a péterváradi erődből tekintsünk vissza a Vajdaság 300 ezres székvárosára. Az erődítmény valamikor Magyarország legnagyobb vára volt. A töröknek ugyan sikerült elfoglalnia, de 1849-ben Komárommal együtt a leghosszabb ideig (szeptember 2-ig) tartotta magát. Egyik fő látványossága Újvidék jelképe, a Sahat-torony, amelynek órájára a kis- és nagymutatót fordítva szerelték.

   I  Ilyen látványt nyújt Újvidék a péterváradi erődből

Útikönyvünkből már jó előre kinéztük a Tarcal-hegység völgyében megbújó Jeges-tavat, amely érdekes türkíz árnyalatával a szinte függőleges hegyfalak között igazán megkapó látvány! Ahogy sejtettük, egyáltalán nem könnyű megközelíteni, táblák nem jelzik, a környéken élők pedig - úgy tűnik - egyetlen nyelvet sem beszélnek a szerben kívül, úgyhogy rendületlenül hajtogatjuk: „jezero, jezero". Ami ugye annyit tesz: tó. Amikor már azt hinnénk,  csak néhány méter lehet hátra, két fiatal lány - ők végre tudnak angolul! - felvilágosít: most éppen nincsen víz benne, a nagy szárazság miatt. Csalódottan lefelé indulunk a hegyről.

Utunkat a beszédes nevű Maradék falun keresztül folytatjuk Belgrád felé, egy szakaszon meglepően gazdag vidéken át, a hatalmas villák után összefüggő gyümölcsösök szegélyezik utunkat: barack és alma, amerre csak nézünk. Már alkonyodik, mire a fővárost elérjük, el is tévedünk, alig találunk ki a városnyi lakótelepről, amelynek túlságosan is közel és túlságosan magasra épített házai nyomasztó tömeget sejtetnek. Az óvároson is át kell jutnunk, óriási a nyüzsgés, mintha nem is hétköznap este lenne. Végre megvan a helyes irány, Pancsova, bűzölgő olajfinomító - általában is sokkal szennyezettebbnek tűnik a levegő Szerbiában a nálunk megszokottnál -, még egy rossz minőségű útszakasz, szinte vaksötét, míg végre magyar nyelvű táblát világít a fényszóró: Székelykeve. 40 kilométerre vagyunk Belgrádtól keletre, és egy színmagyar faluba érkezünk!

-ti-