Kárpát-medence

Délvidéki útinapló I. - 2010.08.12.

2010. augusztus 12.

Az ötlettől - hogy ezúttal Szerbiában töltsük a szűk egy hétre tervezett nyaralást - a megvalósulásig teljesen átalakult az elképzelt útvonal terve. Eredetileg a Balkán szépsége, a Dunától délre eső terület sajátos szláv kultúrája izgatta fantáziánkat, de úgy gondoltuk, ha már délnek vesszük az irányt, Vajdaságot is megpróbáljuk feltérképezni. Hamar kiderült, hogy a Szerbia egynegyedét kitevő, évszázadokig többé-kevésbé Magyarországhoz tartozó terület annyi szépséget és annyi magyar emléket rejt, hogy nem suhanhatunk át csak úgy rajta. Így aztán vajdasági körutat tettünk, éppen csak rövid időre léptük át a Dunát, aztán a Vaskapun át Romániába utaztunk, s Temesvár érintésével érkeztünk haza.

1. nap

Röszkénél átlépve a határt egy kis kitérővel, a legmagyarabb városban, Zentán állunk meg először. A központot a szinte monumentálisnak ható Városháza uralja, mellette szép park terül el. Az egyik mellékutcában sétálgatva egy szecessziós stílusban épült tűzoltó laktanya hívja fel magára a figyelmet, útikönyvünk szerint ez a város egyik legékesebb építészeti ritkasága, 1904-ben épült. Élénk sárga és barna díszítései miatt sokkal inkább gondolhatnánk elegáns villának, ám az éppen kikanyarodó - és ugyancsak koros - tűzoltóautók egyértelművé teszik az épület rendeltetését. Zenta még egy kellemes sétát ígér a Tisza-parton, így oda tartunk, a szemetes, elhanyagolt sétány hangulata azonban csöppet sem magával ragadó, túl sok időt itt nem töltünk.

   A palicsi tó

Innen szálláshelyünkre indulunk: a múlt századelő kedvelt pihenőhelyére, a Szabadkával összeépült Palicsra. A település kellemesen meleg vizű tavának köszönheti népszerűségét, s bár azt mondják, a tó és környéke októberben a legszebb, most sem könnyű betelni a látvánnyal. Igaz, máskor vitorlások és fürdőzők lepik el a tavat, most nincs strandidő, a szél sem fúj, így teljes nyugalom honol mindenütt. (Éppen az előző nap ért véget az év egyik legnagyobb palicsi rendezvénye, a nemzetközi filmfesztivál.)

     A A palicsi villa

A zöldes színű tó környéke száz éve is hasonló képet mutathatott, a hangulatos, szecessziós villák és középületek csaknem mind a 20. század első évtizedében épültek. Így például a csupa fából készült, virágmotívumokkal díszített női fürdő, amely egykor szemérmesen elrejtette a kíváncsi tekintetek elől a gyengébb nem tagjait, (ma ez és még két strand várja a pihenni vágyókat), de érdemes megállni a Vígadónál, a szecessziós emlékkútnál, a Víztoronynál vagy a romjaiban is szép Bagolyvárnál. Ez utóbbit az első olimpiai faluként is emlegetik, hiszen Palicson 1880 és az első világháború között messze földön híres sportversenyeket rendeztek az ókori olimpiák mintájára. A hagyományt 10 éve újra életre keltették a helyiek, de a sportolók az év minden részében szívesen látogatják a települést, ottjártunkkor éppen tenisz torna zajlott.  

Vendéglátóink szerint a víz minősége ugyan romlott az elmúlt években, de a környék semmit sem vesztett népszerűségéből, a villákat felújították, minden igényt kielégítő szálláshelyek és éttermek várják a vendégeket - barátságos áron.

    R  Raichle J. Ferenc családi háza, a Raichle-palota

Legnagyobb izgalommal várt programunkat, a szabadkai városnézést sem halogatjuk tovább, kora este van, még érdemes egy sétát tenni az ismerőseink szerint csodálatosan szép városban. Az 1800-as évek végén még csaknem színmagyar település első virágkorát a 20. század elején élte, a városképet ma is meghatározó szecessziós épületeit ekkor emelték. Bedécs Gyula bácsi négy évvel ezelőtt megjelent, Szerbia magyar emlékeit számba vevő útikönyve alapján járjuk sorra a látnivalókat: a Lechner Ödön tervezte Leovits-ház után az építő-tulajdonosról elnevezett Raichle-palota lenyűgöző szépségét, azt hiszem, sokáig nem felejtjük. Gazdagon díszített ornamentika lekerekített formákkal, a szecesszió jellegzetes díszítőelemeivel, népi motívumaival, élénk színekkel, Zsolnay-kerámiával... - az egykori szabadkai polgárság gazdagságáról árulkodik. Ahogy a fő térre vezető korzó palotái, banképületei vagy éppen a Városháza, amelynek tornyait messziről is feltűnő Zsolnay-cserepek díszítik. Késő van már ahhoz, hogy belülről is megnézzük, ezt másnapra halasztjuk, de a sétát még folytatjuk. A Városháza előtti Zsolnay szökőkútnál nagy az élet, de az egész belváros nyüzsög. A tér másik oldalán a színházat éppen felújítják, az ion oszlopsort és az attikát is ponyva takarja, így csak méreteit tudjuk felmérni. A látnivalók sora szinte végeérhetetlen, megnyugtató, hogy a legtöbb épületnek gondját viselik, és nem csak a szűk belvárosban. Szabadka hírességeit juttatja eszünkbe a Kosztolányi-szobor, egykori gimnáziuma mellett, ahol édesapja volt az igazgató (az épület ma is gimnázium, ám nem a híres író nevét viseli, Kosztolányi egy másik - magyar tanítási nyelvű - középiskola névadója), de a közelben van az a könyvesbolt is, amelynek épületét Csáth Géza - ugyancsak a város szülötte - Szabadkán a legszebbnek tartotta. 

Hiába a rengeteg látnivaló, ideje visszamennünk a szállásunkra. Másnap hosszú út vár ránk, a következő település, ahol alszunk, Székelykeve, Belgrádon túl van, és addig még útközben is szeretnénk több helyen megállni.

-ti-