Hitélet

Hitükért szenvedtek

2010. január 28.

A negyvenegy már kilencvenkilenc.  Nem eltévedt matematikai eszmefuttatás a bevezető mondat, hanem Papp Vilmos negyedszázadon át őrségi őrálló, nyugalmazott kőbányai református lelkipásztor különös könyvének szimbolikus számai. A könyv -két kötet- címe: Negyvenegy prédikátor, kilencvenkilenc református lelkészsorsot ismertet a 20. századból.
Szimbolikus a szám, egyfelől utal 17. századi gályarab prédikátorok örökségére, hogy a hitért, nemzetért vállalt mártíromság éppolyan élő és szükséges volt egy olyan korban, amelynek emberarcára és viszonylagos jólétére többen emlékeznek, mint arra, hogy hányan szenvedtek és haltak bele. Mert a szenvedők jó része a világváltozás után sem kapott elégtételt. Volt, aki egy életre belerokkant, s volt, akinek családja is. A legfájdalmasabb, hogy elfelejtve, s lassan nyomtalanul lépnek ki az élők sorából. Papp Vilmos nagytiszteletű úr a huszonnegyedik órában kezdte összegereblyézni a még élő emlékezetet. Az első kötetet megjelenése után egy évvel követte a második. Frissen érkezett, még nyomdaszagú. Már az első kötet kéziratának lezárásakor jelezte, hogy feltehetően többen szenvedtek a kommunizmus alatt, mint a kötetben felvonultatott negyvenegy személy. De valószínű, hogy a nevek nyilvánosságra kerülése indította el azt a lavinát, amelynek eredménye, hogy a második kötetbe már ötvennyolc lelkipásztor vázlatos életsorsa került. Innen tehát a kilencvenkilences szám, amelyikről nem tudom, hogy a szerző tudatosan vagy „sorsszerűen" döntött. Mert a szám jelzi, hogy a sor még korántsem teljes.

A kötet(ek) különlegessége, hogy a Kárpát-medencei egyháztestek szétválaszthatatlanul hordozták a mártíromság terhét, ki-ki a maga helyén. Sőt, arányaiban a kisebbségbe szorult magyar reformátusság keservesebben megszenvedte ezeket az évtizedeket. A lelkészek szimbolikus alakokká váltak. Lelkileg kellett megfélemlíteni és megnyomorítani egy népet, azután már könnyebb dolga van a hatalomnak. A kötetben szereplők nem akartak mártírrá lenni. Senki nem arra készül a teológián. De - s itt idézzük a második kötet zárómondatát-, ezeknek az embereknek „a mártíri vállalása nem egyfajta keresztyén 'civilkurázsi' eredménye, hanem Isten Szentlelkének munkája. A hitvalló nem keresi a mártíromságot. Azonban ha erre kerül a sor, vállalja". A vállalás némelyeknél nem volt több, minthogy nem hagyták el népüket, gyülekezetüket. Másoknál az élő gyülekezeti munka szúrt szemet. A közösségeket ugyanis szét kellett verni. S volt, akinek tudományos munkássága, közegyházi tisztsége volt a „bűne". Álljon itt négy sors négy országból, a könyvismertető önkényességéből szomorú kedvcsinálónak az olvasáshoz. Gachal János torontálvásárhelyi (Debeljacsa) lelkipásztort 1944. november 5-én (?) megölték a szerb partizánok. A kivégzés brutalitásáról sokmindent elmond, hogy partizánok és partizánlányok ugráltak az összekötözött, földön fekvő lelkész hasára az asztal tetejéről. Ez az egyik variáció. Merthogy mást is megőrzött az emlékezet. Ő volt a délvidéki magyarság püspöke, nagyreményű fiatal, Trianon után hívták az anyaországba, maradt a végeken, népével a bánáti magyar szórványvilágban. Sírja máig ismeretlen. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész életének 1958-ban vet véget talán egy golyó a szamosújvári börtönben (?). Talán. Sírja ismeretlen. S hogy hogy jutott eddig? 1944-ben az akkor Magyarországhoz tartozó Érmihályfalva határában ledobnak a német arcvonalak mögé 18 partizánt. Tizenhetet elfognak a németek, egy, akit Maléter Pálnak hívnak, megmenekül. Hónapokig ott bújik meg az érmihályfalvi parókia pincéjében. Az ötvenes évek elején még ez a kommunista barátság hozza vissza Sass Kálmánt a bukaresti kommunisták börtönéből, és következett 1956. A többi már remélhetőleg ismert az olvasók előtt. Forgon Pál 1628 (!) napot töltött a szovjet Gulágon. Emlékeit kötetbe gyűjtötte Ahol a legszebb virágok nyíltak címen. Senki ne csodálkozzon, 25 évre ítélték, ehhez képest a letöltött idő? Ajándék. Szabadulása után újra lelkészi szolgálatot vállal, 1978-tól ő a kárpátaljai reformátusok püspöke. A Szovjetunió „érkezésekor" Kárpátalján 104 református lelkipásztor szolgál, a rendszer „távozáskor" 18 (!). De néhány verssorát idézve: „Egy szép napon Ivánék kinyitották a kalitkákat.../Hogy történhetett ez a nagy dolog?/Az ember szíve szinte belé dobog,/Az Úr Lelke mívelte". Gulyás Lajos levéli lelkipásztor országgyűlési képviselő volt a kisgazdapárt színeiben, zsidókat mentett. Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz másnapján érkezett a városba szülőföldjéről, a Felvidékről. A felháborodott tömegből egy katonatisztet menekít ki -ez lesz a bűne! - akinek „súgására" nyugatra menekülhetett volna. Ártatlansága tudatában itthon marad. A perben a megmentett tiszt mentő tanúskodása nem elég. 1957. december 31-én, Sopronkőhidán kivégezték.

A könyvben található portrék vázlatok, néhol nagyon kiegészítésre, tárgyi pontosításra szorulnak. Talán nem is a tárgyi pontosság volt az elsődleges szándék, hanem kiáltani azokért, akiket sorsukkal együtt maga alá temetne a felejtés. Ha fontosak az első századok mártírjai és példaképek a hitben való helytállásra, elfelejthetjük-e azokat, akik egy a Római Birodalom elnyomó apparátusánál sokszorosan gonoszabb módszerekkel dolgozó, embertelen rendszerben hűségesek maradtak Isten igéjéhez, egyházukhoz, népükhöz. Vagy más olvasatban: amikor ma divatos az egyházak, egyházi vezetők, lelkipásztorok „érintettségéről" több helyen megnyilatkozni, van valakinek bátorsága szólni azokról is, akik az egyház „másik arca", a mártír hitvallóké. Sokan közülük egyházunk vértanúi apáink, nagyapáink nemzedékében. A szerző „érintettségét" nem is tudná letagadni. Ő nemcsak krónikás, hanem kortárs is egyben. Amivel találkozott, személyes, s talán keserű tapasztalat is. De hát Tinódi históriás énekei sem bírnak kevesebb történelmi autenticitással, mint a török Porta krónikásai. Sőt! A második kötetben forrásokat is megjelöl a szerző. Aki szeretne a korban és sorsokban mélyebben látni, tovább kell kutatnia. De fontos és megkerülhetetlen tájékozódási pont Papp Vilmos „arcképcsarnoka", amely jelzi, mennyi elvarratlan szála van még a múltunknak és mennyi tennivaló, míg azt békévé oldhatja az emlékezés.

Papp Vilmos, Negyvenegy prédikátor I-II. é.n. (2007-2008), a szerző kiadása.

Utóirat: 2009-ben megjelent a 3. kötet is azonos címmel újabb ötvenhét mártír és szenvedő református lelkész életét bemutatva. A kötet előszavában jelzi a szerző, hogy kutatás során a nevek száma 200 fölé kúszott, egy újabb, negyedik kötet is várható. Talán ebben az évben megjelenik. 

Jakab Bálint Mihály