Hitélet

Hármas ünnep a Székesegyházban - 2011.07.06.

2011. július 6.

Július 2-án, szombaton hármas ünnep volt a szombathelyi székesegyházban. Kezdjük a végével, a nap megkoronázását jelentő Liszt-művel.

Megvallom férfiasan, élőben még sohasem hallottam a 200 éve született Liszt Ferenc e művét; mentségemre legyen mondva, ritkán is játsszák; talán azért is, mert bizony hosszú; emlékezetem szerint lemezről sem hallgattam végig egy ültömben. A ritka elhangzáshoz - legalább is hazánkban - hozzájárulhatott, hogy Liszt egyházi vagy vallásos műveit erősen mellőzték. Szilágyi András most megjelent könyve sorra döntögeti meg azokat a hamis legendákat, kliséket, tévtanokat, ferdítéseket, amelyek elfedik Liszt Ferenc igazi egyéniségét. Ide csak az kívánkozik, hogy vallásossága állítólag csak szerepjátszás volt. Jó az ilyen cáfoló könyv!

Pedig igaz lehet, hogy maga a zeneszerző is élete (egyik) fő művének tekintette. Római katolikus lévén, nem csoda, hogy latin nyelvű szövegeket válogatott össze, még a Szentírásból vett szövegek is latinul hangzanak el, például a nyolc boldogság, az Úr imádsága, a Miatyánk, Péter szikla voltának kijelentése. Nem magyarul, nem németül, nem franciául, hanem latinul. Ez is kifejezhette annak idején a szerző nemzetközi vagy éppenséggel nemzetek fölötti voltát. Mint tudjuk, az oratórium Krisztusnak nem szorosan vett története, de az üdvtörténet sorrendjében kapcsolódnak egymáshoz a részek.

A székesegyház nem arról nevezetes, hogy jó az akusztikája; még emlékezünk azokra a különben ragyogó előadásokra, amelyeket a szentélyben elhelyezett kórus és a jóval előrébb játszó zenekar egybehangzásának a szinte teljes hiánya jellemzett. Most jól sikerült az elrendezés: a kórus a diadalív alatti lépcsőn foglalt helyet, a kupola alatt volt a zenekar és a szólisták, és a zenekart szinte körbeülte a közönség. A templomi visszhangosság arra a mértékre szorult vissza, amely már inkább hozzájárult a mű magasztosságához, mintsem rontott volna rajta.

A Savaria Szimfonikus Zenekart Vashegyi György vezényelte; szerénységemnek eddig szinte csak a fertődi Esterházy-kastély Haydn-estjein jutott ki az ő aprólékos pontossággal, mégis szívvel-lélekkel végzett vezénylése; most más, még különb arcát mutatta meg. Ez szó szerint is értendő, mivel az oldalhajóban ülve egész idő alatt láttam átszellemült, belemélyedt arcát. A négy szólista - Szutrély Katalin (szoprán), Nagy Bernadett (mezzoszoprán), Megyesi Zoltán (tenor) és Cser Krisztián (basszus) - kivétel nélkül eltalálta az arany középutat a korábbi oratóriuméneklés és Liszt szelleme között. Méltó társuk volt a kiváló énekkar: a Budapesti Stúdió Kórus és Honvéd Férfikar Strausz Kálmán karigazgatása alatt gyönyörűen énekelt, jól is állta a sarat, hiszen nagyon megerőltető volt feladatuk.

Egyszerűen felemelő volt ez az oratórium, minden szempontból.
Pedig a Liszt-remekmű csak a művészeti csúcsot jelentette ezen a napon.

Július másodika Sarlós Boldogasszony ünnepe, a székesegyház búcsúja. A szép magyar név azt az ennél még szebb eseményt idézi föl, amikor az éppen csak áldott állapotban lévő Mária meglátogatja idős rokonát, mondjuk így: nagynénjét, az ugyancsak várandós Erzsébetet. Találkozásukkor hangzik el Mária szájából az Urat magasztaló Magnificat, amely ószövetségi előzményekhez hasonlóan (Anna éneke, Judit éneke), de ezeket meghaladva mond köszönetet azért, hogy Isten rátekintett alázatos szolgálójára. A főoltár fölötti oltárkép is ezt a jelenetet mutatja be. Röstellem, de évekig láttam ezt a képet anélkül, hogy rájöttem volna, miféle eseményt is mutat be. Jobban meg kellett volna nézni.

Veres András megyés püspök a család évének jegyében hívta meg egyházmegyéje összes 5-tel osztható házassági évfordulóját ünneplő híveit. Felhívásának hihetetlen eredményeként nem kevesebb, mint pontosan 240 pár jelent meg a 10 órakor kezdődő hálaadó szentmisén. Azon felül, hogy a hozzátartozókkal együtt több mint nyolcszázas tömeg már magában véve is imponáló és felemelő, a szentmise keretében a házastársak személy szerint is megköszönték az Örökkévalónak, hogy azt adta nekik párul, akinek kezét - nem először - szorosan megfogták. Szép emléklapot kapott minden ünneplő pár a végén, meg egy halat ábrázoló mécsest (a hal a kereszténység hajnalán Krisztus titkos jelképe volt, mivel a halat jelentő  görög szó, ichthüsz, Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó kifejezés görög szavainak kezdőbetűiből áll. Meg kapott minden pár egy-egy lakatot, melyet az évtizedes pécsi mintára a székesegyház mellett nem rég felállított kovácsoltvaskapura lehetett feltenni, remélve, hogy ebből is hagyomány alakul ki.

Ennek az ünnepélyes összejövetelnek a művészeti záróakkordja volt Liszt remekműve, az Egyház, a zenészek és énekesek ajándéka a jubiláló párok számára.

Hálásan köszönjük!

 

Cholnoky Péter